A legutóbbi cikkem egy konkrét filozófus, Hannah Arendt nézeteit taglalta az 56-os magyar forradalom kapcsán, jelen cikk pedig arra vállalkozik, hogy általánosságban vizsgálja, milyen szerepe volt a nyugati baloldalra ennek a nemzetközileg is jelentős eseménynek.
Ha a tágabb kontextus is érteni kívánjuk, egy kicsit távolabbról ( esetünkben korábbról) kell indulnunk. A 30-as évektől egészen pontosan. A két világháború közti időszak Európáját egyértelműen a szélsőségek erősödése jellemezte. Gyakran (középiskolás tanulmányaink alapján) beleesünk abba a leegyszerűsítő narratívába, amely szerint csak Németország, Olaszország, Magyarország és a Szovjetunió indult egy ideológiában szélsőséges, később pedig totális irányba. Valójában Európa szinte kivétel nélkül összes államában megjelent mind a kommunizmus, mind a fasizmus mint eszmerendszer, több országban pártként vagy mozgalomként is. A teljesség igénye nélkül: Nagy Britannia (Oswald Mosley és a brit fasiszta unió), Belgium (Léon Degrelle és a rexisták), Románia (Ion Antonescu és a vasgárda), Bulgária (Hristo Lukov és légiósai), Jugoszlávia (Ante Pavelic és az usztasák), de gyakran szem elől tévesztjük Franco falangistáit is. A szélsőséges ideológiák terjedésének ebben az időszakban több oka is van, például a gazdasági válság hatásai, az igazságtalan békerendszer etnikai rendezetlenségei és (itt jönne a lényeg..) a két rivális nagyhatalom a Harmadik Birodalom és Szovjetunió látszólag baráti, valójában versengő viszonya. Ahogy a náci Németországnak is megvoltak a maga eszközei, amivel a régió egyéb országait tudta befolyásolni legyen ez akár gazdasági, katonai, vagy területi függés) úgy a Szovjetuniónak is megvoltak a hasonló eszközei. Az egyik ilyen eszköz, helyesebben szervezet az úgynevezett 3. Kommunista Internacionálé, röviden KOMINTERN, nevet viselte. A komintern számos feladatot látott el, de egyik legfontosabb feladatköre az volt, hogy beépített ügynökök segítségével a nyugati országok baloldali pártjaiba férkőzzön be, és ott a Szovjetuniót minél pozitívabb képben tüntesse fel. A másik fő feladata ezeknek az ügynököknek az volt, hogy a nyugati baloldali pártok sajátos gondolkodását hátráltassák és a sztálini értelmezést igyekezzenek népszerűsíteni. (Na meg persze jelentéseket készíteni és ezeket hazaküldeni Moszkvába). Ez a tevékenység, kiegészülve a szovjet propaganda és filmipar termékeivel (lásd Eisenstein vagy Pudovkin filmjeit) olyan sikeres volt, hogy a 30-as évek francia, angol és német baloldali köreiben valóságos kultusza volt a Szovjetuniónak. Azok a nyugati írók, költők, értelmiségiek akik kijutottak, természetesen nem a szovjet mindennapok valóságát látták, hiszen a párt gondosan úgy tervezett meg minden díszletet, hogy ez a lehető legkevésbé látszon. (Az első benyomás mindig fontos, mint tudjuk.) Kevés olyan gondolkodó akadt ekkor, aki a vörös függöny mögé látott volna. A háború után ez a kép a nyugati államok szocialista értelmiségében ugyanúgy megmaradt. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy a háború végével napvilágra kerültek a náci haláltáborok szörnyűségei, a kelet hasonló rémtetteiről viszont még ekkor is keveset lehetett tudni. Így az említett gondolkodók között még mindig élt a csodás keleti mintaállam képe. Ilyen volt például a híres francia filozófus Jean-Paul Sartre, akinek éppen ilyen nézetei miatt romlott meg a kapcsolata egykori jóbarátjával, az író Albert Camus-vel. (Aki középiskolás irodalomóráról lehet ismerős a Közöny c. regényével és a Szisziphusz mítosszal.. bár kíváncsi lennék az olvasóink közül hányan forgatták ezeket a műveket.) De hogy kapcsolódik ez 56-hoz? Egyrészt, Sztálin 53-as halála után a hatalmi harcokból kikerülő Hruscsov tudatosan elítélte és részben nyilvánosságra is hozta a sztálinizmus rémtetteit, ezáltal a Nyugat is bepillanthatott a vörös függöny mögött rejtőző csontvázak közé. Másrészt, az 56-os forradalom egyik alapvető sajátossága, hogy a szocialista rendszert nem, csak a szovjet uralmat szerette volna megbuktatni. A forradalmárok között találhatunk parasztpártitól a szocdemen át keményvonalas kommunistákat is ugyanis nem a szocializmusban látták a problémát. A felkelők alapvető problémája inkább a szovjeturalommal és az azt teljesen kiszolgáló, abszurd módon államosító, az egyházakat felszámoló és teljesíthetetlen terveket előíró kormánnyal volt. 56 valódi jelszava az emberarcú szocializmus ( amit kiegészíthetnénk a nyugatos gondolkodással és a nemzeti függetlenséggel). Ez az elvi álláspont valami idáig ismeretlen kompromisszumot mutatott a nyugati baloldalnak. A magyar forradalom rávilágított, hogy a baloldali, sőt akár kommunista eszmerendszer nem egyenlő a Szovjetunió kiszolgálásával. Ennek hatására indul meg a nyugati fiatal értelmiség fokozatos eltávolodása a Szovjetuniótól és és egyre nagyobb szimpátiája Kínával, ami a hatvanas évek végének diákmozgalmaiban fog kicsúcsosodni...de ez már megy másik történet. Röviden összefoglalva a magyar forradalmárok üzenete a nyugatabbi országok baloldalának: "Szocializmus igen, Szovjetunió nem... lehet ezt így is." Harmati Ferenc
0 Comments
Az előző bejegyzésben részletes bevezetőt adtam a forradalomhoz. A következőkben pedig tárjuk fel együtt a forradalom következő sarkalatos pontjait. Az esemény sorozatot október 24-ével zártuk, a kijárási és a gyülekezési tilalom bevezetésével. Fontos tudnunk, hogy 24-én hajnalban a páncélos szovjet sereg átlépte Budapest határait.1953-ból jól ismert kelet-berlini felkelés „eszköztárát” vetették be a szovjetek ismét, ami az „elrettentő páncélos demonstráció technikája”. A fellépés azonban nem járt sikerrel, a felkelők fegyvert ragadtak és próbáltak megküzdeni a szovjet harcosokkal. A Rádió épületét visszafoglalták a felkelőktől, azonban október 25-én tovább folytatódott az ellenállás. Budapesten nagyobb bázisokat alakítottak ki a felkelők, többet között a Corvin közben, VIII. kerületben, Budán a Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren is. A harc közben a nagyvárosi gerilla technikát alkalmazták, ami azt jelenti, hogy az ide-oda mozgó szovjeteket váratlanul meg-meg támadták. Nagy Imre bejelentette, hogy nem alkalmazzák a statáriumot, azok ellen, akik leteszik a szovjetek előtt a fegyvert, azonban a pesti srácok szívóssága és kitartása nem adott okot a fegyver letételre. Október 24-e után politikai sztrájk alakult ki szerte az országban, reformok útján a vezetőség nem tudta kordában tartani. Az ország különböző pontjain Nemzeti Forradalmi Bizottságok alakultak, hogy a települések irányítását a saját kezükbe vegyék. (Az elsők között Miskolcon alakult ki a tanács, már október 22-én a későbbiekben pedig október 24-én Budapesten is) Rendkívüli helyzetben átvették az üzemek vezetését, ellenőrzésük alá vonták a helyi rádiókat, és a sajtót, nyomást igyekeztek gyakorolni Nagy Imrére, akit még mindig tényleges vezetőnek tartottak. (Annak ellenére, hogy az előző részben ismertetett ellentét fennállt Nagy Imre és a nép között) Az akció után terjedt el Nagy-ról, hogy fogságban tartják az Akadémia utcai pártközpontban és megnyilvánulásait kényszer hatása alatt mondja. (Azonban ez nem volt igaz, hiszen Nagy végig a szovjetek pártján állt, fogságban csak a régi pártvezetés pánikhangulatában volt, illetve a saját illúziói fogságában, azt hitte, hogy a válság megoldható a kommunista vezetéssel) A forradalmárok leverésére létrehozták a Katonai Bizottságot, október 25-én a Parlament előtt a békésen tüntető tömegbe lőttek, száznál több halálos áldozattal. A terror erős érzelmeket váltott ki az emberekből. (Ha a korábbi történelmi eseményekre tekintünk a terror minden szinten részét képezi a magyar identitás tudatának a formálása során) Vidéki városokban is a tömegben lőttek az Államvédelem emberei, többek között a híres mosómagyarórvári határőrlaktanya előtt is több halálos áldozatot követelt az ellenállás. Kanyarodjunk vissza ismét az időben: október 24-én Anasztasz Mikolaj és Mihail Szuszlov a szovjet párt elnökségének két tagja Magyarországra érkezett. A Kossuth téri vérengzés után, Gerő Ernő helyett Kádár Jánost nevezték ki a párt vezetőjének. (Kádárt 1950-ben koholt vádak alapján börtönbe zárták, 1956 júliusában azonban ismét rangot kapott a pártban) Kádár nem volt Nagy Imre híve, régi vonalas kommunista volt, így bizonytalanul tekintett a személyére. Mindeközben Donáth Ferenc és Losonczy Pál október 26-án a Központi Vezetőség ülésén kezdeményezték, hogy a felkelést nyilvánítsák nemzeti-demokratikus mozgalomnak. Nagy Imrének sikerült meggyőzni a szovjet küldöttséget, hogy megállapodásra van szükség a nemzettel, október 27-28 éles vita kezdődött, azonban október 28-án tűzszünetet rendeltek el. Október 28-án rádió beszédében Nagy kifejezte, hogy a kormány elfogadja a felkelők követeléseinek egy részét. Bejelentette többek között az Államvédelmi Hatóság feloszlatását, a miniszter azt remélte, hogy a megtisztított pártvezetés, majd hozzálát az új reformokhoz. (Gerő Ernő, Hegedűs András, Kovács István, Piros László a Szovjetunióba menekült) Október 28 a forradalom napjaiban, azért számít fordulópontnak, mert a fegyveres harcok ezután megszűntek, azonban a konszolidáció kevésnek bizonyult, így a sztrájkok tovább folytatódtak. A felkelők a szabad sajtón keresztül kommunikálták a követeléseiket. (Többpártrendszer, a szovjet csapatok kivonulása, Varsói-szerződésből való kilépés, semlegesség) Budapest égett a lázban, hogy a forradalom sikerre juthat, ez idő alatt az emberek nem dolgoztak, vidékről érkezett az ingyen élelmiszer ellátmány. (Érdekesség: bűncselekmények száma, ebben az időszakban visszaesett, a betört üzletek nagy részéből az emberek nem vittek el semmit és mindenért fizettek) Nagy Imre reakciója a forradalmárok követeléseire az volt, hogy október 30-án bejelentette az egypártrendszer megszűnését, döntéshozatalra létrehozott egy szűkebb 1945-ös koalíciós pártokat tömörítő kabinetet. (tagjai: Nagy Imre, Losonczy Géza, Kádár János (MDP), Tildy Zoltán, Kovács Béla (FKgP), Erdei Péter (NPP)) A cél az volt, hogy a felkelőket bevonják az új karhatalom szerveződésébe, eltörlik a parasztságokat sújtó begyűjtési rendszert és tárgyalásokat kezdeményeznek az szovjet csapatok kivonulásáról. A tárgyalások megkezdődtek a fegyveres felkelők vezetőivel. (Többek között Kéthly Annával és az 1948-ban újjáalakult Szociáldemokrata Párt vezetőivel egy széles nemzeti kormányt szerettek volna kialakítani) Megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, a honvédségből, rendőrségből, lázadókból, diákokból összegyűjtött Nemzetőrség, élükre Király Béla tábornokot választották. Október 31-ére a kommunista párt feloszlott, majd Magyar Szocialista Munkáspárt néven újjáalakult, Intéző Bizottságát Kádár kivételével Nagy Imre és elvtárs barátai alkották. A forradalmi szervezetek többsége, azonban nem elégedett meg ennyivel. A felkelő csoportok nem akarták letenni a fegyvert, a munkástanácsok is várakozó állásponton helyezkedtek el, a fő cél az oroszok kivonulása volt. Destabilizációs helyzet alakult ki, a börtönökből kiszabadították a politikai foglyokat, számos köztörvényes bűnöző is szabad lábra került. (Október 30-án a budapesti Köztársaság téren a gyűlölet lángra kapott, a budapesti pártbizottság rendőrruhába öltözött és ismét fegyveres támadásra került sok, Mező Imrét is lelőtték, aki Nagy Imre híve volt. Nagy Imre felismerte (már az elején), hogy a nemzetei függetlenedés eszméje fontos a magyar társadalomnak, támogatta is, hogy Magyarország tömbön kívüli ország legyen, azonban a megvalósítására nem gondolt. Október 31-én beszédében a parlament előtt jelezte, hogy megkezdte a tárgyalásokat a Varsói szerződésből való kilépéssel kapcsolatban, ez a lépés a nemzetközi egyensúlyt és politika kérdését is érintette. A magyar forradalom kitörését a világközvélemény nagy szimpátiával fogadta, a szabadságukért „küzdő” magyarok foglalták el a világpolitika színtereit. Szolidaritási tüntetésre került sor, humanitárius segély akciókat szerveztek. Több szovjet egyetemen, romániai nagyvárosban megtörtént, súlyos retorzió következett. A következő bejegyzésben folytatjuk az 1956-os forradalom cselekménysorozatával, teszünk egy kisebb nemzetközi kitekintést, és összegezzük az eddig felvezetett gondolatszálakat. Tartsatok velünk legközelebb is! 😉 Laki Mirjam Az 56-os forradalom kapcsán mindig elhangzanak bizonyos toposzok, amelyeket a magyar ember már betűről betűre ismer. Nagy Imre kilép a Varsói Szerződésből, a szovjetek november elején mozgósítanak, Amerika nem jött segíteni, a Time magazin "év embere" 56-ban viszont a magyar forradalmár. Sovány vigasz. (Különösen úgy hogy 1938-ban Hitler, 39-ben pedig Sztálin volt az "év embere". Sokat változtak az idők..)
Keveseknek van tudomásuk róla, hogy 56-nak igenis van nemzetközi jelentősége, de talán kicsit árnyaltabb, közvetettebb mint ami elsőre eszünkbe jutna. A budapesti események a világsajtónak (és az disszidens magyaroknak) köszönhetően bejárták a nyugati közvéleményt, filozófusokat, gondolkodókat inspiráltak. Különösen Nagy Imre kiállása és Bibó István írásai jelentősek a nemzetközi közvélemény számára. Jelen cikk egy olyan filozófusról szól, aki 1956-ot tartotta talán a legígéretesebb forradalomnak a modern európai történelemben. Hannah Arendt (1906-1975) német-amerikai filozófus, akit a közvélemény leginkább Martin Heidegger tanítványaként és szeretőjeként ismer (ha ismer). Ugyanakkor ahhoz a később méltán híressé vált német emigráns generációhoz tartozott, akik a hitleri uralom miatt menekülni kényszerültek és az Államokban alapozták meg hírnevüket. Arendt életműve rendkívül érdekes és fontos tanulságokkal szolgál, most azonban egyetlen írását jellemezném, amely 1963-ban On revolution címen jelent meg. A filozófus ebben az írásában az európai forradalmi hagyományt és annak irányait vizsgálja. Az 1789-es francia forradalomról elítélően nyilatkozik. "Egy egész nemzedék megrázkódtatásszerű csalódása a francia forradalom" írja a filozófusnő a fentebb említett művében. Más helyen így nyilatkozik: "Robespierre képmutatók utáni hajszája a demoralizálódáson és a z emberi kapcsolatok megmérgezésén kívül semmit sem terem." Az amerikai forradalommal kapcsolatban már pozitívabb képpel rendelkezik. Véleménye szerint a francia forradalom kisiklása arra pontra tehető, ahol a forradalmi vezetők a szabadságeszme megvalósítása helyett a tömegek kegyeinek keresését és a tömegek megnyerését tűzték ki célul. Ezzel ellentétben az amerikai forradalom sosem tért el a Constitutio Libertatis gondolatától, így nem süllyedt forradalmi terrorba. Ezzel kapcsolatban megjegyzi viszont, hogy az Államok elvesztette ezt a forradalmi lelkületet, ahogy Emődy Zsolt fogalmaz: "Szembetűnő erényei dacára hosszú távon nem tudta megvalósítani a szabadság valóban hiteles tereit." Arendt a Marx-féle forradalomfelfogással Alexis de Tocqueville gondolatait állítja szembe (aki már önmagában egy egész cikksorozatot érne meg). Marx a forradalmat egy elkerülhetetlen, történelmileg beágyazott szükségszerűségként kezelte, és úgy gondolta, akkor tör ki amikor a legnagyobb az elnyomás mértéke. Tocqueville sokrétű történelmi tényezők összjátékaként értelmezte a forradalmat, szerinte a forradalom épp a rendszer megingásakor, az uralom leggyengébb pontján jelenik meg. Érdekesség (különösen magyarként) olvasni hogyan nyilatkozik forradalmunkról Arendt. Egy helyütt például a következőt írja: "Egyetlen forradalom sem oldotta még meg a szociális kérdést, és szabadította meg az embert a szükséghelyzetből, de minden forradalom, az 56-os magyar forradalom kivételével, a francia mintát követte, és a nyomor és nélkülözés hatalmas erőit használta fel és használta ki a zsarnokság és elnyomás elleni harcában." (saját fordítás) A bonyolultnak tűnő kifejezés valójában annyit takar, hogy a magyar forradalom nem egy társadalmilag elnyomott, nélkülöző osztály vagy réteg forradalma volt. A hangsúly nem a szociális kérdéseken volt, hanem az ország szuverenitásán, függetlenségén, önálló fejlődési keretének kialakításán, demokratikusságán. A forradalom vezérei így nem tudták a tömeget szociális ígérgetésekkel és megtévesztéssel irányítani. (Amit itt Arendt jóindulatúan elhallgat, hogy valószínűleg a forradalom rövidsége miatt nem alakultak ki ezek az állapotok.) Arendt az "elemi köztársaság" fogalmát látja megvalósulni a magyar forradalom eseményeiben. Az elemi köztársaságok a forradalmak korai szakaszában kialakuló, jellegzetesen alulról építkező, a közvélemény széles köreit bevonó polgári kezdeményezések. Kvázi tekinthetünk rájuk úgy, mint a forradalom kezdeti "romlatlan", tiszta időszakára, amikor nem alakult ki egy forradalmi elit egyeduralma, a sok különböző nézet, életmód, sors mind teret kap a forradalom kialakulásakor. Egyfajta párbeszéden alapuló publikus szférát valósítanak meg, ahol a résztvevők hálózatként, közösségként döntenek saját sorsukról. (Érdemes megemlíteni hogy a latin "Res Publica" azaz "közös dolog/közös ügy" a kezdeti formája annak amit mi köztársaságnak tekintünk, Arendt tehát jól látja, a köztársasági gondolkodás egyik alapeleme a közösség bevonása a döntésekbe.) Egy másik szempont, amely miatt Arendt számára európai keretekben is példa 56, az erőszakmentesség ethosza, vagyis az a mentalitás, amely az erőszakot csakis mint az idegen megszálló hatalommal szembeni önvédelmet határozta meg. Már Aquinói Tamás is megfogalmazta, hogy a zsarnokkal szembeni ellenállás nem bűn, amennyiben a közjót szolgálja. Ez a megállapítás (ha el is tekintünk a forradalom történetének egykét problémás sajátosságától) 56-ra is igaz. Bár Arendt felfogása kicsit talán "romantikus" és ez talán csak a forradalom rövidsége miatt jöhetett létre, egy fontos dologgal mégis szembeállítja a magyar olvasót. Egyrészt, a nyugati humánközvélemény igenis foglalkozik Magyarországgal, nem csak a honiakat érdekli, mi történik velünk. Másrészt, szembemegy a forradalom pusztán gazdasági, "elnyomó-elnyomott" felfogásával. A magyar forradalom valóban szuverenitás, önigazgatás és demokrácia kérdése, nem pedig a gazdasági helyzeté. A politikát a gazdaságilag leírhatatlan fogalmak is befolyásolják. Harmati Ferenc Az 1956. évi forradalom kirobbanása nem egyedi magyar eset. 1953-ban Sztálin halála után a Keleti-Blokk országai szabadsági és függetlenedési vágyukat fejezték ki. A későbbiekben bemutatom a forradalom folyamatát, és a főbb célkitűzéseket. Kelet-Berlinben már 1953 júniusában kitört a munkás felkelés.
A lázadozó országok között a szovjet vezetés nem engedhette meg, hogy a magyar vezetőséget ne tartsa kordában. Súlyosan bírálták Rákosi erőszakos iparfejlesztését, hiszen óriási recessziót okozott. Az ország vezetését leváltás után Nagy Imre kezébe került. (Nagy Imre már 1940-es évek elején már szót emelt a Magyarországon való túlzott iparosítás ellen, az élpolitikába pedig 1952-be került, 1944-ben tért haza az emigrációjából) Új korszak kezdődött Nagy Imre vezetése alatt 1953 júliusától. A szocializmust építette más fajta eszközökkel. A nehézipar-fejlesztés helyett a mezőgazdaságra helyezte a hangsúlyt. A nagyberuházásokat visszafogta, enyhítette a kisbirtokos parasztság adóterheit. Szintén meglepő lépés volt, hogy szabad távozást engedélyezett a TSZ-ből, újjá szervezését pedig nem tervezte. Az internálásokat leállította, kitelepítéseket szintén, elszenvedőiknek pedig amnesztiát biztosított. Az egypártrendszert politikai alternatívákkal szerette volna fenntartani, azonban hazai ellenállásba ütközött a Hazafias Népfront kapcsán. Rákosi mindeközben Nagy elleni szervezkedést indítványozott, ezzel is szabotálva a hatalmát, és újra visszaszerezni a sajátját. A moszkvai vezetés örült, hogy Magyarországon a helyzet stabilizálódni látszik, viszont Nagy Imre túlzott „szabadság” iránti vágyát nem látták örömmel, és bírálták tevékenységét. 1955-re a helyzet odáig fajult, hogy Nagy-ot leváltották, a pártból kizárták, és helyére Hegedűs Andrást helyezték. A magyar társadalom a „gyors” váltást csalódottan fogadta. Nagy személye körül egy kiábrándult kommunistákból álló politikai csoport verbuválódott, gyakorlatilag a párton belüli ellenzéket megtestesítve. Ez a kettősség az idő múlásával erősödni látszott, Hruscsov 1956. februárjában megtartandó XX. kongresszuson elhangzott beszéde után még inkább. Hruscsov a kongresszuson bírálta először Sztálin tetteit, melyre ellenreflexióként a kommunista vitafórumokon részt vevő kommunista ellenzék (főleg a Petőfi-kör értelmiségéről beszélhetünk) egyre nyíltabban támogatta Nagy 1953-54-es reformjait. A nép általi megosztottsághoz hozzátartozott, hogy 1956-ban vállalt Rákosi először felelősséget a Rajk-perben. (A Rajk-perről még lesz szó későbbi bejegyzésemben) A magyar társadalom az 1956-ban kitört Poznan-i munkafelkelés után elérkezettnek látta az időt saját függetlenségünkért való küzdelemre. Az „ellenzékiek” tábora rohamosan növekedett, főleg értelmiségiekből állt, diákokból, egyetemistákból. Moszkva félre tekintett az eseményekre, de a lengyel helyzet radikalizálását fontosabbnak tartották. Az első titkári posztról Rákosi lemondását rendelték el, helyére pedig Gerő Ernőt helyezték. (Gerő 1945-óta vett részt a Párt szervezésében, a magyar sztálinista rendszer kialakításának a részese volt, a Párt „második” embere) Lengyelország helyzete 1956 nyarán sok közös vonást mutatott a magyar eseményekkel. A Szabad Európa folyamatosan tudósított a lengyel helyzetről. Mivel Gomulkának sikerült megállapodnia a szovjet vezetéssel, így a magyarokban is elkezdett égni a vágy, hogy talán nekünk is van reményünk a viszonylagos függetlenedésre. 1956. október 6-án Budapesten megrendezett Rajk László volt belügyminiszter temetésén, több tízezren vettek részt, a Párt szerint „néma kommunistaellenes demonstráció” szerveződik. A magyar társadalom pedig egyre inkább úgy érezte, hogy elérkezett az idő a „lázadásra”, hiszen a szovjet vezetőség előbb-utóbb a lengyel mintához hasonlóan meg fog hátrálni. A forradalom valós kirobbanásának a dátuma 1956. október elejére datálható. Hiszen az egyetemisták ekkor kezdték meg szervezkedésüket. Október 16-án Szegeden egyetemisták hallgatója létrehozta független szervezetként a „Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét” (későbbiekben: MEFESZ). A szervezethez pár nap alatt csatlakozott a többi egyetemi közösség is. Érdekesség, hogy ebben az időszakban az ügynökök száma megnőtt. Több egyetemistát is beszerveztek, akiket a forradalom után eltávolítottak a rendszerből. A MEFESZ többek között a következő ultimátumot fogalmazta meg a szovjet vezetőség felé: a szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarország területéről, új „szabad” választások megszervezését, a bűnösök felelősségre vonását. Moszkva kezdetben nem vette komolyan a magyar függetlenedési kísérletet, azt hitték, hogy előbb utóbb a helyzet alább hagy. 1956 október 22-én a Budapesti Építőipar és Közlekedés Műszaki Egyetemen tartották a legnagyobb létszámú gyűlést. Kiáltványt fogalmaztak meg, szimbolikus és párthuzamos hasonlósággal 1848-hoz. (1956 esemény története párhuzamba állítható 1848-al, és a magyar történetben a függetlenedési vágy egy viszonylag állandó visszatérő momentum) Kiáltványukat „Új magyar történelem hajnalának” nevezték el, és 14 pontban összegezték követeléseiket a szovjet vezetőséghez. A legfontosabb Nagy Imre újbóli kormányfővé való kinevezése volt, többpártrendszer bevezetése, szabad választások, polgári szabadságjogok, gazdasági függetlenedés a Szovjetuniótól, a pártkongresszus összehívása, beszolgáltatási rendszer felülvizsgálata, kárpótlás, a nemzeti ünnepek és szimbólumok visszaállítása. A szovjet csapatok azonnali kivonulása Magyarország területéről. A Műegyetemisták és a budapesti bölcsészek a lengyel néppel való szolidaritás kifejezésére tüntetést szerveztek október 23-ára a Bem József szoborhoz (a szobor szimbolikus szerepet tölt be ismét a forradalom kapcsán, hiszen Bem József volt 1848-ban a lengyel tábornok), a magyar pártvezetés ezen a napon reggel érkezett meg Belgrádból, ahol Titoval igyekeztek külön békét hozni. A párt megfogalmazta, hogy a tüntetésnek és az ellenállásnak véget kell vetni, akár fegyveres úton is. (Révai József és Marosán György hangsúlyozta, hogy ha lőni kell, akkor lőni is kell..) A párt határozata volt, hogy a belügyi szerveknek meg kell akadályozni a tüntetést, az államvédelem és a rendőrség jelezte, hogy nincs meg a megfelelő eszköz a tüntetés megakadályozására. A tömeg rohamosan nőtt, Nagy Imrét követelték, hogy mondjon beszédet és álljon az ellenforradalom élére. (Nagy Imre október 22-én este érkezett meg vidékről, Badacsonyban volt szüreten) A Párt vezetése a tüntetést nem fogadta örömmel, provokációnak tartotta. Nagy Imre nem állt a tömeg élére és csak, azután volt „hajlandó” beszédet mondani, hogy a Magyar Dolgozók Pártja felkérte a szerepre. A gyülekező tömeg elé 9 órakor állt ki a volt miniszterelnök, azonban beszédének elején az „elvtársak” jelzőtől a tömeg nem tetszését fejtette ki, és az emberek oszlani kezdtek. A forradalmi követelések érvényre juttatására a Kossuth téri tömeg a budapesti Rádió épületéhez kezdett áttelepülni, követelték a Műegyetemen megfogalmazott pontok beolvasására, azonban a vezetőség ezt megtagadta. (A Rádió vezetősége a radikális fordulatokat a szövegből szerette volna árnyaltabban kifejezni, azonban a tömeg nem volt hajlandó az alkura.)Gerő Ernő rádió beszéde este 8 órakor hangzott el, ahol az ellenállást „nacionális tüntetésnek” nevezte. Mindeközben a tüntetők közé lőttek (városi legendák szerint a fegyveres erők, azért lőttek mert valaki hasonló hangot adott ki, mintha egy fegyver dördülne el, és sok tévhittel ellenben nem a forradalmárok lőttek először), egy másik csoport pedig a Városliget szélén ledöntötte a Sztálin-szobrot. (Gerő Ernő már délután telefonált Moszkvába és fegyveres beavatkozás segítségét kérte, és végül Jurij Andropov szovjet nagykövet kérésére végül a fegyveres intervenció mellett döntöttek) A fordulat érdekessége, hogy a fegyveres közbelépést Nagy Imre is támogatta, tehát a tömeg és közte ellentét alakult ki. A szovjet vezetőség úgy döntött, hogy Gerő Ernő marad a párttitkár, azonban a miniszterelnöki posztot „visszaadják” Nagy Imrének (remélve ezzel, hogy a tömeg nyugalma megkezdődik). A Párt bizottságba Nagy-hoz közeli hű emberek kerültek, többek között Donáth Ferenc és Losonczy Géza. Október 24-én a rádióban közölték, hogy gyülekezési és kijárási tilalom van, továbbá bejelentették a statáriumot és, hogy szovjet csapatok közben járását követeli a magyar vezetőség. A következő bejegyzésemben folytatjuk a forradalom eseménytörténetét. Későbbi riportjaim során pedig érdekes új és meghökkentő információkat tudhattok meg a forradalomról. Tartsatok velünk legközelebbi „epizódban” is! 😊 Laki Mirjam A szocializmus eszmetörténetével foglalkozó cikksorozat zárásaként, egyrészt röviden foglaljuk össze mit is tanultunk Marxról és nézeteiről, amit az iskolában elfelejtettek elmondani, illetve vázoljuk (nagyon) röviden, hol tart a marxizmus ma. Ahogy azt első cikkeimben is írtam (és rendkívül fontos), Marx számára a gazdasági alapok a meghatározóak, úgy gondolja, egy társadalom kultúrája, művészete, vallása, csupán felépítménye a gazdasági alapnak. Marx tehát (csúnya filozófia kifejezésekkel) dialektikus materialista. A dialektikus materializmus az anyagot (a matériát) fogadja el, mint meghatározót. Ami tehát az anyagi realitás (munkaeszközök, nyersanyagok, technológiai fejlettség stb.) az alapvetően magasabb rendű, mint a szellemi természetű jelenségek. (Az hogy marx miért dialektikusan materialista egy egész külön cikket érdemelne, itt elégedjünk meg annyival, hogy Hegel dialektikus gondolkodását követi). Mindezek után vázoltam Marx történelemszemléletét amely (a dialektika jegyében) kizsákmányoltakra és kizsákmányolókra osztja a társadalmat, ez a kettős felosztás pedig az összes történelmi koron átível. Marx szerint azonban a kapitalizmussal eljutottunk a termelés azon fokára, amikor a kizsákmányolt (a proletár) átveszi a hatalmat a kizsákmányoló (a burzsoá) felett, ezzel szocializmust, majd a szocializmusból kommunizmust teremt. Ugyanakkor azok a rendszerek, politikai és ideológiai felépítmények, amik Marxra alapozták világmagyarázatukat, komoly befolyásra tettek szert a XX. században. ( Nem, nem csak keleten, de ez egy másik, sokkal hosszabb történet.) A probléma nem csupán abból adódik, hogy az egyébként is több szempontból problémás eredeti Marx szövegeket "szabadosan használták" a szovjetek gondolkodói (értsd: azt hagyták meg bennük ami tetszett nekik), hanem hogy ezt ideológiai meglapozásként használták fel rengeteg ember anyagi, testi, szellemi megnyomorításához. A marxista ideológiához vér tapadt a XX. század folyamán.. tudta ezt jól a marxizmus is, bár a nyugati marxisták eleinte vonakodtak belátni a keleten zajló terrorgépezet létezését, 56 és 68 kétségkívül meggyőzte és új belátásra is téritette őket. A cél nyugaton innentől: a marxizmus felülvizsgálata és átértékelése, a hasznos, kritikai elemek megtartásával, és a káros/leegyszerűsítő elemek elhagyásával. (Ez a folyamat nyugaton elég korán megindult, ennek lesz stílszerűen "úttörője" Lukács György Történelem és osztálytudat c. írása, valamint a Frankfurti Iskola munkája, és ez köszön vissza 68 diáklázadásaiban is). Nyugatabbra a mai napig elég komoly és szerteágazó hagyománya van a marxista-alapú társadalomkritikai gondolkodásnak, a rengeteg szerző közül most talán csak Slavoj Zizek nevét emelném ki. (Őt viszont vastagon.) Érdemes és hálás őket még hozzám hasonló konzervatív lelkeknek is olvasni, kérlelhetetlen kritikájuk és jó tolluk miatt is. A magyar valóság viszont távol állt a nyugati marxisták kreatív, sokszínű, álmodozó légkörétől. A Rákosi és a Kádár marxizmus nehezen viselte konkurenciát. Leginkább pedig az zavarta őket, ha valaki Marxot használta fel ellenük, így gondosan óvták is a népet attól hogy Marx írásaiban túlságosan elmélyedjenek. Kevés olyan ismert, elismert és szellemes kritikusa akadt a kádárizmusnak, mint nagy kedvencem, Esterházy Péter. a fejezet zárásaképpen, következzék egy részlet A szavak csodálatos életéből c. előadásából. "A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a soft pornót, ennek nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. Kádár alatt mindenki konkrétan 56-ról hallgatott" "Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is.
A diktatúrákat szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez, elég ha Orwell 1984-ére utalok, a Newspeak-re, az új nyelvre, az Újbeszélre. Mert az embereket meg lehet félemlíteni, és akkor az emberek megijednek, és mindent bevallanak és mindent elfelejtenek. A nyelv azonban fütyül a diktátorokra, még csak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a van-t nehéz megváltoztatni. De ha van, van a diktatúra is. És annak is van nyelve, teremt magának. A szocialista szó például – azt hiszem, ez Czakó Gábor megfigyelése volt – fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság, mélységes mély a jövő kútja, a szocialista segítségnyújtásról pedig szegény Dubcek tarthatna pszicholingvisztikai értekezést. És hogy a demokrácia és a népi demokrácia között ugyanaz a különbség, mint a zubbony és a kényszerzubbony között. Vagy mint a ... hogy kell ezt itt mondani? ... mint a szabás és a kiszabás közt. Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Illetve mi neveztük annak, pontosabban ki annak nevezte, ki nem, a társadalom mint olyan annak nevezte, de az embereket lehetett e szerint osztályozni. Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta vagy nyíltan behódolt vagy elege volt már az egészből és nem gondolt semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Síva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az 56-os események volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események. Amikor a New York-i terrortámadásra a szeptemberi események megjelölést halljuk, a mi diktatúrán edzett fülünk hallja ezt a kis torpanást, dadogást, enyhe zavart, hogy mondanának is valamit meg nem is, sőt: gondolnának is valamit meg nem is." Mi lenne ennek az cikksorozatnak a tanulsága? Egyrészt, ha meg szeretnénk érteni a múltunkat (ezáltal jelenünket) akkor a múltunk gondolkodásával, nagy világmagyarázó elméleteivel és elveivel is tisztában kell lennünk...az adattáblák és grafikonok mindig csak szemléltetnek, önmagukban nem magyaráznak semmit. Másrészről viszont, ahogy annak az időszaknak is voltak domináns eszmeáramlatai, ideológiái, úgy a mának is vannak, csak (talán pont azért mert mi mindig a "mában" élünk) nem vesszük ezeket észre. Egyes politikai szereplők szeretik azt hangsúlyozni hogy ők ideológiamentesek, meghaladták ezt a szembenállást, vagy hogy ők az elvek helyett a gyakorlatra.. a szakpolitikára fókuszálnak, ad absurdum nincs is ideológiájuk. ..Kicsit olyan ez mint amikor a bűvészt azt mondja "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".. a szakember ilyenkor tudja, valójában akkor kell legkevésbé a kezét figyelni. A marxizmus legalább őszinte ...sosem reklámozza magát ideológiamentességgel. Harmati Ferenc Az eddigiek alapján új bejegyzéseimben a rövid konklúziókat és a felmerülő kérdéseket összegzem. Mint, ahogy láthattuk az ügynökök fontos részét képezték a kommunista mindennapoknak. Azonban ne felejtsük el, hogy ügynökök nem csak akkor, hanem most is léteznek, és most is hasonlóképpen szervezkednek, mint akkoriban. (Annak ellenére, hogy a technikai fejlődések által, most már sokkal fejlettebb eszközök állnak a rendelkezésükre.) Megfigyelésünk motivációja, az évek során sokat változott, mára már nem, azért gyűjtenek adatokat rólunk, hogy a kompromitáló információk birtokában zsarolhatóbbak legyünk. (Vagy mégis? Nyilván nem a zsarolásunk az elsődleges szempont, azt viszont fontos leszögezni, hogy ránk, mint „teszt” alanyra tekintenek, és a manipuláció úgy hat a leginkább, ha nem is vagyunk tudatában, hogy mi történik körülöttünk)
A kommunizmus utószele erősen érezhető a társadalmon, rajtunk. Ha belegondolunk, hogy az eddigi cikkekben miképpen került bemutatásra a korszak lelki hagyatéka. Mind mást gondolunk a világról, azonban véleményem szerint a legfontosabb impulzus (amely, egyben az első- és legmeghatározóbb nyomást teszi ránk) az a szocializáció, az a hely, ahol felnőttünk. Az a közeg, amivel kiskorunktól fogva azonosulni tudunk. Sok társadalmilag fontos témának a véleményét, már az „anyatejjel” magunkba szívjuk. Ha ezt a kérdést vesszük górcső alá, akkor lényeges eleme, hogy miképpen állunk a világhoz. Miért félünk? Talán tudat alatt, de valamitől mindig tartunk. Részben a neveltetésünk eredménye, hogy a világot, milyen helynek éljük meg. Talán a szüleink gyermekkorunkban problémákkal küzdöttek, és ezt mi, akkor tudat nélkül de félelemként éltünk meg. Lehet ez anyagi probléma, vagy éppen a kettejük személyes problémája, valahogy a családban mindig a gyermekek a legsérülékenyebb egyének. (Azok, akik szavak nélkül leveszik szüleik érzelmeit. Sokszor tévesen) Az, mi szerint a szüleink, arra neveltek, hogy harcoljunk, vagy szembe álljunk, és megfogalmazzuk az elfogadottan kívüli álláspontot is egy erős félelmet válthat ki belőlünk. Nem tudhatjuk, hogy véleményünk szabad megfogalmazásával az emberekből támogatást, vagy ellenállást fejtünk ki. Itthon a politikától való távolmaradás, vagy éppen a politikai közélet teljes ignorálása meghatározó momentumát képezi a magyar társadalomnak. A kommunizmusban az embereknek csak a Párt által elfogadott véleményt volt szabad mondaniuk. De vajon, miért nem merünk hangot adni véleményünknek? Miért könnyebb beállni a tömeg mögé? A biztonság érzet, a kényelem lenne az egyetlen ok? Véleményem szerint, ennél összetettebb a kérdés. A mai modern korban lényegesen nehéz az érvényesülés, az értelmiségnek többet kell küzdenie, azért, hogy sikeres maradjon/legyen és a családjának jó életkörülményt teremtsen meg. Ha más társadalmi csoportot figyelünk, a félelem az általános „életben maradási ösztön” a legerősebb, viszont a legnehezebb is egyben. Az ország fejlődése a leginkább az értelmiség társadalmilag elfogadott szerepén múlik, azon a kommunikáción, melyet megfogalmaz és közvetít a társadalom többi tagja felé. (értelmiség, politikai elit) Végképp nem célom, hogy az erős társadalmi különbségekre hívjam fel a figyelmet, mindössze csak arra szeretnék rámutatni, hogy mekkora különbség van azon is, hogy valaki az elit tagjának született-e adott korszakban, vagy sem. Vannak tanult normáink, amit a családunk melletti egyéb „szocializációs” környezetünk aggat ránk, vagy kényszerít bele. Bekerülünk az óvodába és onnantól kezdve, egyre inkább „kinyílik” a világ számunkra. Elkerülünk középiskolába, és ismét egy új „lépcsőt” lépünk. Az a közeg, amiben jelenleg mozgunk hat ránk. A sok tényező mellett, Zimbardo-börtönkísérletének a relevanciájával, úgy gondolom érdekes foglalkozni. Belegondolni, abba, hogy vajon, ha megsértünk valakit, vagy minket megsért valaki, nem építünk-e egy falat magunk köré, ami a későbbiekben meghatározza a hozzáállásunk más emberekhez. A kísérlet konklúziója főleg a hatalomgyakorlásra összpontosít, viszont átvitt értelemben bármilyen negatív hatás kiválthatja. Egy esetleges baráti, vagy párkapcsolatban, nem okozunk-e a sérüléseink által sebet máson, vagy az ellenállásunk nem vált-e ki másból egy negatív érzést, esetleg egy gyermekkori rossz emléket. Ha globálisan tekintünk az életünkre észrevehetjük, hogy a tudatunk „első pillanatától” mekkorát fordult velünk a világ. Mennyi minden kinyílt a számunkra, milyen sokat változott a véleményünk. Egy olyan korban, mint a miénk, nehéz elképzelni, hogy volt egy időszak, mikor az emberek „hasonló nyitását” az állam elítélte és retorzióval illette. Gondoljunk bele, hogy mi a „felvilágosodott” életszemléletünkkel, olykor milyen nehezen érvényesülünk. Összehasonlításként el sem tudjuk képzelni, hogy a kommunizmusban a hasonló innovatív gondolatok, milyen megtorlással jártak. A pszichológiai elgondolkodtató kérdéseken érdemes elmélkednünk. Azon, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, azon, hogy társadalmi szinten mi ért minket, mi a társadalmi „tudatunk”, a társadalmi hozott mintánk. Ahogy minden országban más az elfogadott gondolkodásmód, úgy ránk is jellemző valami. A kommunizmus és egyéb történelmi körök pszichológiai elemzése és értelmezése számunkra, azért fontos, hogy megtaláljuk önmagunk. Megleljük a feladatunk és az esetleges „rossz” mintákat levetkezve egy jobb társadalom irányába fejlődjük. Előző cikkem a marxi történelemszemlélet kritikájával és ellentmondásainak (vagy legalábbis az ellentmondásai egy részének) megvilágításával zárult. Emellett azt is igyekezett kimutatni, hogy a Marxnak tulajdonított történelemkép mennyire mélyen integrált az európai eszmetörténetbe, és milyen mélyen merítkezik korábbi elméletekből.
Jelen cikk arra szándékozik, hogy egy, a magyar politikai közbeszédben sajnos kevéssé jelen lévő megközelítés mentén mutassa be a hazai szocializmust… az anyagi és a szimbolikus szemszögéből. Ahogy azt már korábbi írásaimban többször említettem, az úgynevezett „létező szocializmusok” Marxot elég rugalmasan kezelték, igyekeztek például elfedni azokat a részeket, ahol a kapitalizmus egyes pozitívumait is kiemeli. Mindezt annak ellenére tették, hogy Marxnál egészen explicit utalások vannak arra, hogy a kapitalizmus az eddig létező legfejlettebb fejlődési korszak, valamint arra, hogy a szocializmusnak és végső soron a kommunizmusnak, ha sikeres akar lenni a kapitalizmus vívmányait is magába kell fogadnia. Marxnak tehát egyáltalán nem a technikai fejlődéssel és az egyre növekvő ipari teljesítménnyel volt baja, hanem azokkal a társadalmi osztályokkal, amik ezt a folyamatot meglovagolva nyerészkednek más osztályokon, továbbá a gépesedésből fakadóan az emberi szakértelem és alkotó tevékenység/kreativitás elsorvadásával. Ha már itt tartunk, az osztályelmélet sem Marx saját találmánya, a 18.sz végi 19.sz eleji –éppen kibontakozó – angol szociológia kezdte el osztályokra bontani a társadalmat, az viszont már Marx, aki az osztályokat pusztán anyagi tulajdonuk alapján határozza meg. Szerencsére a későbbi szociológia „megadta a császárnak, ami a császáré” de mert is elrugaszkodni tőle… Marxot tehát ismerték és inspirációként használták, de mertek a társadalom elemzésébe más nézőpontokat is beemelni. (Így járt el pl. Max Weber, aki a vallási és felekezeti dimenziót tartotta fontosnak, amikor például a protestáns munkaetika elméletét fektette le, vagy a később Pierre Bourdieu, aki a társadalmi csoportok jellemző viselkedését, vagy John Fiske, aki az osztályok szabadidős tevékenységeit és szórakozási szokásait vizsgálta.) A fentebbiek (marxista és nem-marxista szerzők vegyesen) képesek voltak elszakadni a tisztán anyagi, pusztán gazdasági megközelítéstől, felismerték tehát, hogy a társadalmat és a különböző csoportokat olyan hatások is befolyásolják, amik nem számszerűsíthetőek és nem fizikaiak. A Scholapolitica csapata is szeretné azt az álláspontot népszerűsíteni, hogy a politikai, társadalmi, történelmi eseményeket ne mindig a gazdaság/hadászat/háttéralkuk tengelyen értelmezzük, mert ezzel az értelmezésnek teljes dimenziói esnek ki. Próbáljuk meg ehelyett a pszichológia, a filozófia, a kulturális és vallási ismereteink segítségével is értelmezni egy adott jelenséget. Itt van mindjárt egy példa, miért lehet ez hasznos. Heller Ágnes filozófus néhány éve Pogátsa Zoltán közgazdásznak adott interjút, ahol visszaemlékezésében elmondta, hogy amikor 1947 és 1951 között Budapesten filozófiát tanult az egyetemen, nem volt szabad Marxot olvasnia. Egy deklaráltan marxista hatalom deklaráltan marxista egyetemének marxista filozófia szakán tilos volt ugyanis Marxot olvasni. Hogy miért? Mert ezzel az egységes, központilag elfogadott értelmezés sérül, a szovjetbarát ideológiai elit pedig nem szerette volna hogy:
Ez például a Rákosi rendszer egy olyan sajátossága, amit nem érthetünk meg a gazdaságot, vagy a tulajdonviszonyokat vizsgálva, ehhez a szimbolikát is értenünk kell! (Kis lábjegyzet azoknak, akik nem hallottak Hellerről. Heller Ágnes (1929-2019) magyar filozófus, akadémikus, író, egyetemi tanár, az un. Budapesti Iskola tagjaként Lukács György, a leghíresebb és mai napig legtöbbet idézett magyar filozófus tanítványa. Haláláig a magyar baloldali filozófiai gondolkodás egyik legmeghatározóbb szereplője volt. Bár Marx több nézetével szimpatizált, a marxista alaptételek nagy részét mégsem tudta elfogadni. Hatalmas szerepe volt a Marxizmus megújulásában és naprakészen tartásában, emellett esztétikai, etikai és életfilozófiai írásai is kiemelkedőek.) Egy másik, már-már anekdotikus jellegű példa éppen a rendszerváltás körül alakul ki. Grósz Károly (Kádár második embere és 1987-től az ország miniszterelnöke, majd 88-tól Kádár utóda) az ország katasztrofális gazdasági helyzetének mérséklésére úgy határozott, hogy a gazdasági termelékenység nagyarányú növekedése lesz a kiút a válságból. Ez azon a marxi alaptételen nyugodott (amit Marx egyébként Adam Smith-től vett át), miszerint a kereslet és a kínálat egyensúlyi pontban találkoznak (aki esetleg tanult közgázt.. a Marshall-keresztre kell itt gondolni). Tehát minél nagyobb kínálat van valamiből, annál nagyobb kereslet lesz rá, mivel a kereslet és a kínálat mindig egymáshoz igazodnak. Mint később kiderült, ez fatális tévedésnek bizonyult, és egyedül azt érte el, hogy a magyar gazdaságnak rengeteg olyan terméke volt, amit senki nem akart, vagy nem tudott megvenni, ez pedig csak tovább mélyítette a válságot. De miért kellett Grószéknak a marxi gazdaságelméletet követni? Nos, ezt diktálta az uralkodó ideológia. Sokaknak nem tűnik fel, de a gazdaságot is lépten-nyomon átszövi a filozófia. Amikor ma a különböző gazdasági elméletek azon vitatkoznak hogy minimális vagy gondoskodó állam lenne-e ideális, valójában arról vitatkoznak: Vajon mi a legigazságosabb? Meghagyni az ember lehetőségét hogy önerejéből, tehetségéből és szorgalmából olyan magasra juthasson, amennyire csak tud, vagy ellenkezőleg, senkinek a tehetsége és önálló eredménye nem olyan fontos, mint a közösség legelesettebb tagjainak védelme? Maga Marx is, amikor azt az alaptételt megfogalmazta, miszerint egy tárgynak háromféle értéke van (erről majd később), de csereértékét az határozza meg, mennyi munkát fektetett bele a készítője, valójában azt határozta meg mit nevezhetünk értéknek, tehát mitől értékes ez, vagy mitől értéktelen amaz. Ez olyannyira filozófiai állásfoglalás, hogy azt már tanítani kéne (és tanították is). A fentebbiekből már láthattuk is, hogy sok esetben éppen az ideológia, vagy a szimbolikus sajátosságok határoznak meg gazdasági vagy épp oktatási döntéseket. Legyen ez jó példa minden olvasónak, ne csupán a történések gazdasági okait keressük, mert sok esetben bátrak vagyunk elsiklani a szimbolikus magyarázó elvek fölött. Aki ezt a cikket elolvassa, már tett egy lépést annak irányába, hogy ne tegyen többé így. Harmati Ferenc Az előző bejegyzésben, bemutattam az ügynökök történelmi szerepét és munkájuk főbb mozgatórugóit. A mostani olvasmányban bevezetem az érdeklődőket a hátsó szálak megismerésébe, hogy miért torzul az ügynökök pszichéje, miért éltekmeghasonulva és mik lehetnek ennek a változásnak a főbb okai. Jelen tanulmány főleg a pszichológiai megközelítést tartalmazza az ügynökök, de akár a mindennapi emberek életét illetőleg. A későbbiekben saját kutatási eredményeimet, illetve saját véleményemet fogom az olvasó elé tárni. Sigmund Freud, a következőket mondta: „Aki külsőleg egyre tökéletesebb, annak egyre több démon uralja a belső értékeit”. Ha az idézetet az ügynökök szempontjából közelítjük, akkor nem meglepő az az állítás, hogy minden ügynök meghasonulva élte a mindennapjait. A „látszat” emberei voltak, kifelé a tökéletességet mutatták, miközben nem tudhatjuk, hogy a belsőjükben mi zajlott igazán. Mind emberek vagyunk, és nagyon jól tudjuk, hogy más szituációkban, vagy más közösségekben, máshogy viselkedünk, ez természetes is. Viszont nekünk az egészséges egyensúlyt sokkal egyszerűbb megtartani, mint azoknak az embereknek, akik az a munkájuk, hogy beépüljenek közösségekbe és információt szállítsanak a felettesüknek. A munka tökéletes elvégzéséhez szükség van a „szereppel” való azonosulásra. A hitelesség megtartásához pedig nem csak az adott szituációban kell az ügynököknek, azonosulni szerepükkel, hanem munkán kívül is.Orwell 1984 regénye tökéletesen szemlélteti, hogy milyen félelmetes, mikor az egész társadalom „beépített” ügynökök sokaságából áll. Mennyire tartunk attól, hogy más rólunk szállíthat információt, illetve, hogy az az „információ” valós-e vagy sem, és mi lesz a következménye. A kommunizmusban az egyházüldözés a mindennapos élet részét képezte. A Pártállam az egyházra és annak különböző szerveire, úgy tekintett, mint ördögtől való dologra, hiszen tisztába voltak, hogy míg „ők” megvezetik az embereket és kényszer hatására (vagy hatalomvágy, vagy meggyőződés) csatlakoznak hozzájuk, (akár meggyőződés alapján is, viszont a hit kérdésével nem összevethető a kommunista meggyőződés) az egyház a valós hitéleti értékekre helyezte és helyezi a mai napig a hangsúlyt. Nem meglepő, hiszen a vallásnak, a hitnek a mai napig fontos szerepe van a társadalmunkban. A kutatásai területeim között szerepel a kommunizmus alattis működő föld alatt szerveződő katolikus közösség, a Regnum Marianum vizsgálata. Az előbbiekben bemutatott „gondolati síkon”felvázolt személyiség változásokat az operatív dossziékban talált személyiség torzulással fogom illusztrálni, majd a tanulmány végén összegzem a gondolataim. Előljáróban egy rövid bemutató a Regnum Marianumról: a szervezet a 19.században kezdte meg a működését. A fő motivációjuk a kommunizmus alatt a fiatalok politikától mentes nevelése volt, hiszen az iskolákban a fiatalság nem kapott megfelelő oktatást, és az információk csak szűrten jutottak el az emberekhez. A nyilas rémuralom alatt, illetve a kommunizmus alatt is titokban szerveződtek, hiszen a Párt ellenségnek kiáltotta ki őket. A későbbi bejegyzéseimben mélyebb tartalmakat is olvashattok a szervezetet illetően. Az operatív dossziék elemzése során felfedeztem, hogy több ügynök személyisége megváltozott. Példaként említhetem „Lakatos” fedőnevű ügynök esetét. Az ügynök Werner Alajos (Regnum Marianum házfőnöke) megfigyelésén dolgozott, és róla, illetve a Regnumról közvetített információt a Belügyminisztériumnak. Beszélgetéseket folytatott Wernerrel a tízparancsolatról, a hatalom kegyetlenségéről, a vallásüldözésről és a hit kérdéséről. Az ügynök szempontjából az első meghasonulás itt kezdődhetett. Hiszen meggyőződésből, vagy kényszer hatására lépett ügynöki sorba, viszont ha egy hívő emberrel beszélget és a valós értékekről hall, akkor már bizonytalan szituációba kerül, hiszen nem tudja eldönteni „kinek higgyen”.(Az erős személyiségű embereknél hasonló személyiség torzulás nem valószínűsíthető, hiszen a meggyőződés belülről fakadó gondolat.) Közeli kapcsolatot ápoltak, Werner alapjellemére igaz volt, hogy bárki kérdéssel fordult hozzá ő szívesen segített. Feltételezhető, hogy a tanítások következtében változott meg az ügynök személyisége, és hozzáállása a „munkájához”. A következőkben bemutatom „Lakatos” fedőnevű ügynök személyiség torzulását. 1959 végére (a nagy egyházi perek előtti időszak) tehetők ezek a beszélgetések, azt szükséges megjegyeznem, hogy „Lakatos” ugyan nem az elejétől fogva dolgozott a Regnumon, de hamar bekerült a vezetői kör munkájába, és véleményem szerint az „árulás” olyan lelki problémát okozott neki, amit nem tudott feldolgozni. A beszélgetés után, illetve azután, hogy az államhatalom keményebben igyekezett fellépni a Regnum ellen például - intézkedési tervet készítettek, melyben pontról-pontra rögzítették, hogyan fogják őrizetbe venni a regnumi vezetőket -, nem azt tervezték, hogy 1960 novemberében fogják el őket hanem, hogy 1959 szeptembere-októbere körül. „Lakatos” fedőnevű ügynök nem bírta a terhet és a kettősséget, mely körül vette „munkája” miatt. Az ügynök viselkedése láthatóan megváltozott ezután, már nem egyes szám első személyben írta jelentéseit, hanem mint egy „idegen” – egyes szám harmadik személyben – jelölte meg magát. Tehát kivette magát a saját szerepéből, és egy másfajta olvasatban kezdett el írni. Ezt a jelenséget hívjuk „eltávolítási effektusnak”.(Mikor a személy, mint egy idegen jelöli meg saját magát, megkerülve ezzel a felelősséget) Ezt felettesei is észrevették, és a dossziéban, a lap alján Berényi rendőrfőhadnagy jelezte a jelentést aláíró rendőrhadnagynak, hogy a jelentés érdekes és szükséges beszélniük róla. Ez a „párbeszéd” a két hadnagy között, több jelentésen át zajlott. Az ügyön „Lakatos” továbbra is dolgozott, viszont kevesebb megbízást kapott, talán azért, mert felettesei észrevették a pszichológiai változást a személyiségén. Az ügynök egyfelől megkedvelte Wernert, és a Regnumi közösséget, másfelől tudta, hogy a munkáját teljesítenie kell nem bírta a terhet, a kettőséget, a kétszínűséget és az álszentséget. Védekezésként egy „burkot” húzott maga köré, és gyakorlatilag kívülről szemlélte az eseményeket. Az Államvédelem munkáját átszőtte a pszichológia, - talán nem szakértői szinten – de a mindennapokban alkalmazták a megfigyelések „tanulságait”. A későbbi jelentéseiben is észrevehető a megváltozott fogalmazási stílus. A rendőrhadnagyok megbeszélésén nem tudjuk miről beszélhettek, viszont abban biztos vagyok, hogy a változást ők is észrevették. Kegyetlenségnek vélem, hogy mindezek ellenére, csak a saját igazukat hajtva más emberek kárán igyekeztek céljukat elérni, nem foglalkozva közben azzal, hogy kit tesznek tönkre, vagy hogy egyáltalán van-e értelme a tevékenységüknek. Az előbbi mozzanatból is látható, hogy milyen keveset „ért” az ember, mint egyéni lény a kommunista diktatúra időszakában.A megfélemlítést, ahogy az korábbi bejegyzéseimben említettem „fegyelmező” célzattal használták, kihasználva ezzel a félelmet, mint alapvető érzelmet. Az említett ügynökkel folytatott „elbeszélgetésen”, feltételezhetően használták a fizikai terrort, hogy változtassanak hozzáállásán. Politika-pszichológia kapcsolatáról, több rezidens is írt környezettanulmányt, hiszen a megfelelő „eszközök” birtokában voltak, és az emberekre nem, mint lény tekintettek, hanem mint egy „projekt”. Ha visszatekintünk az idézetre, melyet Freud mondott, tisztán látjuk, hogy a képmutatásnak milyen következményei lehetnek. Lehet, hogy a titkosügynökök „külsőleg” tökéletesnek tűntek, hiszen szükség volt a beilleszkedéshez, viszont valós személyiségüket nem ismerjük és az előbbiek alapján csak feltételezhetjük, hogy meghasonulva élték az életüket. Az ügynökök tették a dolgukat, viszont többször volt, hogy „kényszerszabadságra” kellett vonulniuk, mivel elveszítették személyiségük valós „talapzatát”. „Novák József” fedőnevű ügynök, aki szintén a Regnumról készített jelentéseket, egyik szabadságán önkéntesen járt templomba, ami egyfelől meghasonulása következménye is lehet, a kényszer szerepéhez való alkalmazkodáshoz, vagy pedig valós meggyőződés.(Ha úgy tetszik: „megtérés”) Az ügynökök álarcot húztak, legbelül viszont lázadtak szerepük ellen és minden percben bűnösnek érezték magukat tettük miatt. Érdekes belegondolni, hogy hasonló szituációban, mi vajon mit tennénk? Ahogy említettem mi is álarcokat húzunk. Kérdésként merül fel, hogy egy bizonytalan helyzet következtében képesek vagyunk-e ledobni a „maszkunkat”, vagy hagyjuk, hogy személyiségünk negatív aspektusba forduljon át. Ahogy láttuk a Zimbardo-kísérlet kapcsán a „rossz” bárkiben bent lehet, nem tudhatjuk, hogy egy kényszer szituáció mit hozhat ki belőlünk. Laki Mirjam Ahogyan az előző cikk a marxi történetszemlélet pontos, bár leegyszerűsített leírását adja, úgy a mai cikk ennek mélyreható kritikáját célozza. A Scholapolitica a közvélemény formálása mellet feladatának tekinti az általa bemutatott témák pontos és többirányú elemzését. Ennek értelmében ez a cikk kizárólag Karl Marx történetértelmezésére, és annak kritikájára szorítkozik, nem veszi tehát figyelembe azt az (egyébként rettentő sokrétű) nyugati marxista hagyományt, ami ezeket az elméleteket az évek alatt finomította és formálta. Ahogy a legutóbb is láttuk, Marx saját korának értelmezésében (és részben a mi korunkéban is) pontosan látta a kapitalizmus működését. A jövővel és a múlttal kapcsolatos írásai viszont nemcsak pontatlanok, de még kifejezetten forradalminak sem lehet őket nevezni….látni fogjuk miért. Ahogy a legutóbbi írásomban felvázoltam, a klasszikus marxizmus feltételez egy írott történelem előtti „boldog ősállapotot”, az őskommunista termelő közösség létezését, ahol nem alakult még ki a magántulajdon. Ettől távolodott el a civilizáció az ókorban, majd a középkorban és a kapitalizmusban csak mélyültek az ellentétek. Marxnak ezt az elméletét egyébként elég erősen inspirálta Jean-Jacques Rousseau XVIII. századi francia filozófus. Rousseau az Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című művében egy marxéhoz nagyon hasonló történelemképet fest fel, és szintén a magántulajdon és vagyonfelhalmozás megjelenéséhez köti az ókor kezdetét. Létezik viszont egy egyértelműbb párhuzam is a két gondolkodó között. Rousseau a Társadalmi Szerződés (Du Contrat Social) c. művében írja, hogy „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.” Aki ismeri a marxizmus alapvető jelmondatait, annak pedig nem ismeretlen a Kommunista kiáltvány tételmondata: „A proletárok e forradalomban csak a láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.” Apró megjegyzés, hogy a kortárs nyugati politikai gondolkodásban evidencia a Rousseau-Marx párhuzam, sok érdeklődő olvasó viszont elfelejti, hogy Marx nem az első szocialista gondolkodó, és az elméletei jelentős részét más gondolkodók inspirálták. Az egyik előzmény Hegel dialektikus filozófiája, amely szerint egy történelmi állapottal szemben mindig kialakul egy ellenállapot, ez a két állapot viszont egy harmadikban oldódik fel, de a két állapot konfliktusa nem szűnik meg, sőt megőrződik. (Ezt hívja a filozófia csúnya szóval Aufhebung-nak). A másik fő előzmény az un. klasszikus közgazdaságtani iskola (elsősorban Smith és Ricardo) értékelmélete. Illetve egy harmadik, legalább ilyen jelentős előzmény az utópista szocialisták (mint Fourier, Proudhon, St.Simon stb.) munkássága. A marxi történelemszemlélet lényege, hogy egy boldog és tökéletes ősállapot után egy „erkölcsi zuhanás” következik be, ez végig halad a történelmen, miközben a kizsákmányolás, az elidegenedés, a proletárok terhei egyre növekednek, addig a pontig, amíg a proletárforradalom el nem törli a rendszert. Ezzel megszűntetné a társadalmi osztályok átöröklődő konfliktusát, és a nemzetköziség jegyében új világtársadalom alakul ki, amelyben megszűnik a magántulajdon és az emberek közötti hierarchia. Ez egyfajta visszatérés lenne a boldog alapállapothoz az egész világ számára. Ez a mintázat olyannyira nem egyedi, hogy szinte nincs olyan ókori kultúra, amely más világképben gondolkodott volna. Létezett egy kezdeti boldog állapot, ami az egész emberiség számára leromlott, az emberiség történelme maga ez a folyamatos leromlás. (Ez gyakorlatilag Hésziodosz Munkák ás napok – Ἔργα καὶ Ἡμέραι – c. művében található gondolat). Ha a konkrét történeti tévedésekre is ki akarunk térni, arra is találunk példát szép számmal. Marx nem mutat fel például semmilyen történelmi bizonyítékot arra, hogy az általa leírt történelem előtti „boldog békeidő” létezett volna. Alapvetően egy eurocentrista megközelítést alkalmaz az egész világ leírására (egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy az ázsiai fejlődés mennyire más társadalomszervezéssel és tulajdonszerkezettel rendelkezik). Hogy csak néhány problémát említsek Marx felfogásával kapcsolatban:
Arról nem is beszélve, hogy a marxi forradalomtézis is hibás, a német gondolkodó szerint, ugyanis a proletár-forradalom szükségszerűen akkor tör ki, amikor a proletariátus elnyomása a legnagyobb fokot éri el, ez pedig értelemszerűen a legfejlettebb kapitalista országban fog megtörténni (vagyis Marx szerint Angliában). Érdemes megfigyelni, hogy bár Angliában egyáltalán nem tört ki szocialista forradalom, a cári Oroszországban, a Monarchiában, de akár a Német-császárságban is komoly megmozdulások történtek 1918-19-20 táján. Ez viszont cáfolja a fejlettség = forradalom tételt. Ezeknek a történelmi csúsztatásoknak és tévedéseknek a megvilágítása úgy vélem, közelebb vezethet bennünket a totális diktatúrák leegyszerűsítő logikájának megértéséhez. A totalitás mindig jóban és rosszban, helyesben és helytelenben gondolkodik, csak az igazságot kereső ember fejében léteznek szürke zónák, ahol nem minden A vagy B. A Scholapolitica, mint szellemi műhely is azt a folyamatot tűzte ki célul, hogy minél több ember számára feltárja ezt a szürke zónát. Reméljük a munkánkat siker koronázza majd. Harmati Ferenc Ügynöki sorsok, Orwelli-rémálom?Az előző tanulmányokban bemutattuk kutatási területeink fontosabb fordulatait. A felvezetett témáim alapján a mostani (és a következő) bejegyzésemben szeretnék mélyebb betekintést nyújtani az olvasónak, a kommunista-diktatúra legfontosabb mozgatórugójába, az ügynöki sorsokba. A rendszert kiszolgáló egyének életébe, kik nem egy esetben élték életüket meghasonulva, személyiségük fontosabb elveit és elemeit elveszítve. A zsarolás és a kényszerítés az ő életüket se kerülte el. (Talán rajtuk jobban csattant a Belügyminisztérium „óvatos” keze) George Orwell 1984 című regénye, melyet 1948-ban vetett papírra a kommunizmus mindennapjait mutatja be. A regény többek között valós eseményt jósolt meg és az emberi kapcsolatokat kiválóan hozza közelebb az olvasóhoz a korszakban. Azt a „félelmet” mutatja be, mely a kommunista diktatúra mindennapjait jelentette, családtagjaink közelebbről érzékelték és nem beszéltek róla. (Lehet a mai napig hallgatnak, hiszen az idő a negatív élményt megszépítheti) Ha nem tetted és érdekel az elvont gondolat, vagy egyszerűen csak szeretnéd megérteni a rendszer működését a polgárok szemszögéből, akkor ajánlom a könyv elolvasását, nekem a kedvenc regényeim között szerepel. Kezdjük a legelején. A politika kitágította a határait, a vezetők, vagy a jelentősebb szervezetek szeretnének többet tudni rólunk, hiszen azáltal válunk manipulálhatóvá, kiszámíthatóvá, és olykor megalkuvóvá, ha minél több információt szereznek rólunk. A saját magunkról közvetített információk többségét a tudtunk nélkül szerzik meg rólunk a multinacionális vállalatok eredményességük elérése érdekében. A hírszerzés megjelenése nem számít újkeletű dolognak. Az első nagyobb, szervezettebb hírszerző akció a Vesztfáliai-béke köré összpontosult. A harmincéves háború lezárása során kezdődött el a hírigény iránti megnőtt érdeklődés, a diplomáciai kapcsolatok szervezett feltérképezése, és az ellenfél esetleges rossz lépéseinek kiaknázása végett megindult a diplomaták közötti információgyűjtés. A háborúk megindulásával a hírigény fokozatosan erősödött. A biztonság érzethet hozzátartozott, hogy az ellenséges országgal szemben „felderítő” hadjáratot indítottak. A felderítés a háborúk idején lehetett katona politikai, ám a modern korban ezzel ellenben inkább politikai célú információ szerzés zajlott/zajlik. Az információ iránti megnőtt kereslet az ipari forradalmak elindulásával, és a gazdasági versennyel csak tovább fokozódott. Kémhálózatok kiépítésére került sor eleinte a multinacionális gazdasági vállalatoknál, majd később az országok között lévő politikai versengésben is aktív szerepet játszott. Az első, de inkább a második világháborúban jelentős szerepet töltött be a kémkedés, információgyűjtés, hogy kiaknázhatóvá váljon az országok számára az ellenséges ország esetleges politikai, katonai lépése. Az ügynök hálózaton belül két nagyobb típust tudunk megkülönböztetni, az egyik a rezidens, akinek a feladatköre lényegében az alárendelt titkosügynök (a másik nagyobb típus) beszervezése és felügyelete. Az információt általában a magasabb rendfokozatot birtokló egyénnek szállították. Mindennapos dolognak számított, hogy a beszervezett ügynök nem tudott mindent a rezidenséről. Erre azért volt szükség, mert sosem tudhatták vajon az ügynök nem szállít-e másik rivális cégnek, vagy szervezetnek információt. De vajon van értelme ennek a sok bizonytalan lépésnek, és az állandó aggódásnak? A titkosügynöki kapcsolatok tekintetében kétféle kapcsolatról beszélhetünk: az egyik a hivatalos kapcsolat, a másik pedig a társadalmi kapcsolat. A hivatalos kapcsolat során az egyén politikai meggyőződése miatt segíti az állambiztonsági munkát, kölcsönös bizalmon és támogatáson alapszik az operatív tiszt és a beszervezett ügynök közötti viszony. A megbízását az ügynök közvetlenül az államvédelmi szervtől kapta. A társadalmi kapcsolat pedig inkább egy érzelmi indíttatású kapcsolat. Aki a szocialista rendszer hű támogatója (az már más kérdés, hogy vajon a támogató szerep nem csak egy védelmi mechanizmus, amelyet a félelem váltott ki?), önként támogatja az államvédelem munkáját, és az ellenséges személyekről, ellenséges magatartásról készített önkéntes jelentése alapján bizonyítja a munkáját. A Párt „hiteles” véleménye ez volt, viszont találkozhatunk, olyan esetekkel is, mikor a „támogató” szerep, azért következik be, mert az államvédelem fenyegetést jelentett a polgárokra nézve. A „besúgó” szindróma egy felettébb érdekes történelmi kontextussal rendelkezik. Gyakorlatilag az emberek mentalitása és életfelfogása következtében alakult ki. Amerikában főképpen titkosügynökökről beszélnek manapság is az emberek, ahogy ez régen se volt máskepp. Viszont itthon, illetve a kelet-közép-európai régiók jelentős részében besúgókról beszélünk. Ez a különbség hazai tekintetben a Horthy-korszakhoz köthető, hiszen ekkortájt jelentek meg a detektív testületek, amiből később a besúgó hálózat is kialakult. Kérdésként merülhet fel az emberben, hogy vajon ha külföldön nem ítélik el az efféle cselekményt, ahogy azt a fogalmi különbségek miatt is láthatjuk, akkor itthon vajon miért állnak az emberek másképp a fogalomhoz, és annak értelmezéséhez? A válasz az árulás megvetendő lélektanában rejlik, amelyet már Machiavelli is megfogalmazott a Fejedelem című könyvében. Viszont a történelmi háttér is meghatározó lehet a különböző értelmezés tekintetében. Itthon életek és családok mentek tönkre a besúgók miatt. Az államok hírigénye fajsúlyos kérdéssé vált, nagyobb biztonságot teremt, ha az ellenséges ország politikai lépéseiről tudomást szereznek, és fel tudnak készülni az ellenreakcióra. A politika működtető elemeinek a mai napig fontos tényezője közé sorolható a hírszerzés. A hatalom biztosítását tűzte ki célul, akár erkölcstelen eszközök alkalmazása útján. Demokrácia és diktatúra közötti különbség a hírszerzés intenzitásában, mértékében és módszerében van. Míg egy demokráciában (persze vannak kivételek..) nem az az elsődlegesen cél, hogy az állampolgárokról mindent kiderítsenek, ezáltal is tiszteletben tartva az emberek szabad döntéseinek jogát, addig a diktatúrákban fontos szerepet tölt be az információgyűjtés. A megfelelő információk birtokában tudják eldönteni, melyik állampolgár tölt be támogató szerepet, vagy éppen ellenséges szerepet. A „bevezető” után, következő bejegyzésben feltárom az olvasó előtt a saját felfedezésem, ami a kommunista korszak ügynöki mindennapjait és lelki változásait fogja bemutatni. (Esetleges személyiségtorzulásokat, melyeket már említettem az első bejegyzésemben.:) Laki Mirjam Ahogy az előző blogbejegyzés is illusztrálta, a kelet-európai szocialista rendszerek elfogadott filozófiája a marxizmus, annak is inkább a szovjet felső vezetés által elfogadott módosított változata volt.
Jelen véleménycikk arra szeretné ráirányítani a figyelmet, hogy az idősebbek által Magyarországon is ismert kötelezően előírt államfilozófia milyen elemekből tevődik össze és milyen történelemképpel dolgozik, a jövő heti cikk pedig ennek a történelemképnek a kritikája lesz. Ennek megértése sokkal közelebb vezethet minket ahhoz, hogy egyes gazdasági vagy kultúrpolitikai döntéseket a magyar szocializmus időszakából mélyebben megértsünk. Ahogy minden kormány, vagy rezsim irányítja az ország gazdaságát, közlekedését, jogi helyzetét stb. úgy a vezetés véleményt formál ideológiai jellegű kérdésekben is. Ha egy politikai rendszer filozófiáját szeretnénk megérteni, elsősorban azokkal a filozófusokkal kell foglalkoznunk, akiket a rendszer elismer, vagy akikre támaszkodik. Ahogy a legutóbb is jeleztem Marx úgy gondolta, hogy bizonyos gazdasági folyamatok közvetlenül csapódnak le a társadalomban,tehát ha egy civilizáció társadalmát szeretnénk megérteni elsősorban gazdaságát kell vizsgálnunk. Pontosabban azt, hogy milyenek a „termelési viszonyok” és milyen a „termelőerők tulajdonlása” Termelési viszonyok alá értendő minden a gazdaság és a termelés fejlettségét érintő tényező. (PL. mennyire iparosodott egy ország, milyen ásványkincsei vannak, milyen növények teremnek meg a földjén, van-e tengerhez való kijutása stb.) A termelőerők tulajdonviszonyai egyszerűbben megfogalmazva azt mutatják, hogy egy állam vagy társadalom gazdasági tényezői (mint a fentebbiek) kiknek a kezében összpontosulnak. Magyarán ki birtokolja a gazdasági termeléshez szükséges tényezőket. Azért nevezem ezeket ennyire tág fogalommal tényezőknek, mivel (ahogy Marx is látta) a történelem különböző korszakaiban alapvetően mások a gazdasági eszközök. Az ókori kelet városállamainak templomgazdaságában például a földműves a várostól (az államtól) kapta a szerszámokat hogy megművelhesse a földjét, cserébe a termény egy részét vissza kellett szolgáltatni a városnak, ami azoknak a dolgozóknak is osztott az élelemből, akik nem a földművelésben vesznek részt (pl. fazekasok, írnokok, stb.). Cserébe a földműves is beszerezhetett edényeket, amiket a fazekas szolgáltatott be, így mindenki hozzáférhetett olyan cikkekhez is amiket nem ő termelt meg. Ezt a rendszert váltotta Marx szerint a feudalizmus középkori rendszere, ahol a jobbágy nem birtokolta a földet, amin termelt, viszont ha megfizette a földesúrnak járó terményt (és az egyháznak járó adót) a megtermelt maradékkal úgy gazdálkodhatott, ahogy szerette volna. Összegyűjthette nehezebb időkre vagy elvihette a piacra, hogy más terményre vagy pénzre cserélje. Ezt váltotta a kapitalizmus, amelynek kezdetét Marx „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezi. Ez az un. bekerítések időszaka Angliában (középiskolás törikönyv fellapozása ajánlott). A kapitalista termelésben a termelő eszközök (pl. egy gép, gyártósor, munkaeszköz stb.) az üzem tulajdonosának a birtokában vannak, az üzem dolgozója pusztán használja ezeket a gépeket, amiket ezeken a gépeken megtermel viszont már nem az övé. A munkás munkája után fizetést kap, amelyet szabadon költhet (például arra, hogy megvegyen valami olyasmit, aminek a gyártásában ő is dolgozik). A kapitalizmusban a dolgozó (kulcsfogalom következik) elidegenedik a munkájától. Az elidegenedés az a folyamat, amely miatt a dolgozó nem érzi magát a közösség tevékeny és termelő részének, nem látja munkájában, hogy az a közösség vagy saját javát szolgálná. Az a munkás például, aki egy óraüzemben egész nap A fogaskereket helyez B fogaskerékre nem érzi olyan hasznosnak és teljesnek a munkáját, mint az a mesterember, aki egyedül saját szakértelmével hosszú napok munkája alatt egy egész órát szerkeszt össze. Persze gyártósorral sokkal több órát lehet sokkal gyorsabban létrehozni, de elvész a termelés mögül az „emberi oldal”. (Vajon miért olyan népszerű ma minden ami kézműves vagy handmade? Pontosan azért, mert a mai emberekben is megvan ez a reflex, szeretnek olyan dolgokat birtokolni, amik nem a tömegtermelésből esnek ki, hanem egy adott ember keze munkái. Az a bizonyos emberi oldal..) Látható tehát hogy Marx kapitalizmuskritikájának van alapja, és vannak helyzetek amiket helyesen és éleslátóan értékelt. A marxi történelemértelmezés viszont súlyos csúsztatásokkal és tévedésekkel terhelt. Kezdetben vala az őskommunizmus, egy ókort megelőző ősközösség ahol mindenki megosztotta a másikkal a termelt terményt/levadászott zsákmányt. Ebben az ősközösségben még nem létezett magántulajdon, nem alakultak ki a termelést kisajátító társadalmi osztályok. Marx történelmi értelmezése egy mondatban összefoglalható: Az emberiség történelme osztályharcok története. Ezt a nézőpontot vezeti végig Marx az egész történelmen. Mindig létezik egy elnyomó osztály, aki birtokolja a termelési tényezőket, és mindig létezik egy elnyomott osztály, aki termel ezekkel a tényezőkkel (mivel hogy nincs sajátja). Az ókor így Marx szerint a rabszolgatartó és a rabszolga, a középkor a földesúr és a jobbágy, a kapitalizmus a burzsoá és a proletár konfliktusa. A termelés hiába fejlődik, ez a társadalmi rétegződés mindig kimutatható. A cél pedig, hogy elérjük azt a társadalmi rendet ahol ez a konfliktus megszűnik. Marx szerint az utolsó ilyen konfliktusos korszak a kapitalizmus, ez a váltás kizárólag erőszakkal történhet, a burzsoázia erőszakos leváltásával, vagyonának elkobzásával és közös tulajdonba vételével. Amint a proletariátus ereje megszilárdult, a magántulajdon meg fog szűnni, és Marx szavaival élve: Mindenki képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint részesedik a javakból. (From each according to his abilities to each according to his needs ahogy az angol marxista mondja) Rengeteg dologba bele lehetne (és bele fogok) kötni ezzel a történelemértelmezéssel kapcsolatban, a legnagyobb probléma viszont mégis abban a nézetben van, hogy nagyívű, hosszantartó társadalmi változás csak forradalmi erőszakkal és vagyonelkobzással lehetséges. Ez a gondolat emberek ezreit szakította el szülőföldjüktől, családi házuktól, alapvető megélhetésüktől és olyan irracionális gazdasági helyzetet támogatott, amely a mindenki egyenlőségéből inkább a kiválasztottak egyenlőbbségéhez vezetett. Aki kételkedik bennem, vizsgálja meg a magyar gazdaságtörténet 1947 és 1989 közötti szakaszát. Harmati Ferenc |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |