A legutóbbi cikkem egy konkrét filozófus, Hannah Arendt nézeteit taglalta az 56-os magyar forradalom kapcsán, jelen cikk pedig arra vállalkozik, hogy általánosságban vizsgálja, milyen szerepe volt a nyugati baloldalra ennek a nemzetközileg is jelentős eseménynek.
Ha a tágabb kontextus is érteni kívánjuk, egy kicsit távolabbról ( esetünkben korábbról) kell indulnunk. A 30-as évektől egészen pontosan. A két világháború közti időszak Európáját egyértelműen a szélsőségek erősödése jellemezte. Gyakran (középiskolás tanulmányaink alapján) beleesünk abba a leegyszerűsítő narratívába, amely szerint csak Németország, Olaszország, Magyarország és a Szovjetunió indult egy ideológiában szélsőséges, később pedig totális irányba. Valójában Európa szinte kivétel nélkül összes államában megjelent mind a kommunizmus, mind a fasizmus mint eszmerendszer, több országban pártként vagy mozgalomként is. A teljesség igénye nélkül: Nagy Britannia (Oswald Mosley és a brit fasiszta unió), Belgium (Léon Degrelle és a rexisták), Románia (Ion Antonescu és a vasgárda), Bulgária (Hristo Lukov és légiósai), Jugoszlávia (Ante Pavelic és az usztasák), de gyakran szem elől tévesztjük Franco falangistáit is. A szélsőséges ideológiák terjedésének ebben az időszakban több oka is van, például a gazdasági válság hatásai, az igazságtalan békerendszer etnikai rendezetlenségei és (itt jönne a lényeg..) a két rivális nagyhatalom a Harmadik Birodalom és Szovjetunió látszólag baráti, valójában versengő viszonya. Ahogy a náci Németországnak is megvoltak a maga eszközei, amivel a régió egyéb országait tudta befolyásolni legyen ez akár gazdasági, katonai, vagy területi függés) úgy a Szovjetuniónak is megvoltak a hasonló eszközei. Az egyik ilyen eszköz, helyesebben szervezet az úgynevezett 3. Kommunista Internacionálé, röviden KOMINTERN, nevet viselte. A komintern számos feladatot látott el, de egyik legfontosabb feladatköre az volt, hogy beépített ügynökök segítségével a nyugati országok baloldali pártjaiba férkőzzön be, és ott a Szovjetuniót minél pozitívabb képben tüntesse fel. A másik fő feladata ezeknek az ügynököknek az volt, hogy a nyugati baloldali pártok sajátos gondolkodását hátráltassák és a sztálini értelmezést igyekezzenek népszerűsíteni. (Na meg persze jelentéseket készíteni és ezeket hazaküldeni Moszkvába). Ez a tevékenység, kiegészülve a szovjet propaganda és filmipar termékeivel (lásd Eisenstein vagy Pudovkin filmjeit) olyan sikeres volt, hogy a 30-as évek francia, angol és német baloldali köreiben valóságos kultusza volt a Szovjetuniónak. Azok a nyugati írók, költők, értelmiségiek akik kijutottak, természetesen nem a szovjet mindennapok valóságát látták, hiszen a párt gondosan úgy tervezett meg minden díszletet, hogy ez a lehető legkevésbé látszon. (Az első benyomás mindig fontos, mint tudjuk.) Kevés olyan gondolkodó akadt ekkor, aki a vörös függöny mögé látott volna. A háború után ez a kép a nyugati államok szocialista értelmiségében ugyanúgy megmaradt. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy a háború végével napvilágra kerültek a náci haláltáborok szörnyűségei, a kelet hasonló rémtetteiről viszont még ekkor is keveset lehetett tudni. Így az említett gondolkodók között még mindig élt a csodás keleti mintaállam képe. Ilyen volt például a híres francia filozófus Jean-Paul Sartre, akinek éppen ilyen nézetei miatt romlott meg a kapcsolata egykori jóbarátjával, az író Albert Camus-vel. (Aki középiskolás irodalomóráról lehet ismerős a Közöny c. regényével és a Szisziphusz mítosszal.. bár kíváncsi lennék az olvasóink közül hányan forgatták ezeket a műveket.) De hogy kapcsolódik ez 56-hoz? Egyrészt, Sztálin 53-as halála után a hatalmi harcokból kikerülő Hruscsov tudatosan elítélte és részben nyilvánosságra is hozta a sztálinizmus rémtetteit, ezáltal a Nyugat is bepillanthatott a vörös függöny mögött rejtőző csontvázak közé. Másrészt, az 56-os forradalom egyik alapvető sajátossága, hogy a szocialista rendszert nem, csak a szovjet uralmat szerette volna megbuktatni. A forradalmárok között találhatunk parasztpártitól a szocdemen át keményvonalas kommunistákat is ugyanis nem a szocializmusban látták a problémát. A felkelők alapvető problémája inkább a szovjeturalommal és az azt teljesen kiszolgáló, abszurd módon államosító, az egyházakat felszámoló és teljesíthetetlen terveket előíró kormánnyal volt. 56 valódi jelszava az emberarcú szocializmus ( amit kiegészíthetnénk a nyugatos gondolkodással és a nemzeti függetlenséggel). Ez az elvi álláspont valami idáig ismeretlen kompromisszumot mutatott a nyugati baloldalnak. A magyar forradalom rávilágított, hogy a baloldali, sőt akár kommunista eszmerendszer nem egyenlő a Szovjetunió kiszolgálásával. Ennek hatására indul meg a nyugati fiatal értelmiség fokozatos eltávolodása a Szovjetuniótól és és egyre nagyobb szimpátiája Kínával, ami a hatvanas évek végének diákmozgalmaiban fog kicsúcsosodni...de ez már megy másik történet. Röviden összefoglalva a magyar forradalmárok üzenete a nyugatabbi országok baloldalának: "Szocializmus igen, Szovjetunió nem... lehet ezt így is." Harmati Ferenc
0 Comments
Az előző bejegyzésben részletes bevezetőt adtam a forradalomhoz. A következőkben pedig tárjuk fel együtt a forradalom következő sarkalatos pontjait. Az esemény sorozatot október 24-ével zártuk, a kijárási és a gyülekezési tilalom bevezetésével. Fontos tudnunk, hogy 24-én hajnalban a páncélos szovjet sereg átlépte Budapest határait.1953-ból jól ismert kelet-berlini felkelés „eszköztárát” vetették be a szovjetek ismét, ami az „elrettentő páncélos demonstráció technikája”. A fellépés azonban nem járt sikerrel, a felkelők fegyvert ragadtak és próbáltak megküzdeni a szovjet harcosokkal. A Rádió épületét visszafoglalták a felkelőktől, azonban október 25-én tovább folytatódott az ellenállás. Budapesten nagyobb bázisokat alakítottak ki a felkelők, többet között a Corvin közben, VIII. kerületben, Budán a Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren is. A harc közben a nagyvárosi gerilla technikát alkalmazták, ami azt jelenti, hogy az ide-oda mozgó szovjeteket váratlanul meg-meg támadták. Nagy Imre bejelentette, hogy nem alkalmazzák a statáriumot, azok ellen, akik leteszik a szovjetek előtt a fegyvert, azonban a pesti srácok szívóssága és kitartása nem adott okot a fegyver letételre. Október 24-e után politikai sztrájk alakult ki szerte az országban, reformok útján a vezetőség nem tudta kordában tartani. Az ország különböző pontjain Nemzeti Forradalmi Bizottságok alakultak, hogy a települések irányítását a saját kezükbe vegyék. (Az elsők között Miskolcon alakult ki a tanács, már október 22-én a későbbiekben pedig október 24-én Budapesten is) Rendkívüli helyzetben átvették az üzemek vezetését, ellenőrzésük alá vonták a helyi rádiókat, és a sajtót, nyomást igyekeztek gyakorolni Nagy Imrére, akit még mindig tényleges vezetőnek tartottak. (Annak ellenére, hogy az előző részben ismertetett ellentét fennállt Nagy Imre és a nép között) Az akció után terjedt el Nagy-ról, hogy fogságban tartják az Akadémia utcai pártközpontban és megnyilvánulásait kényszer hatása alatt mondja. (Azonban ez nem volt igaz, hiszen Nagy végig a szovjetek pártján állt, fogságban csak a régi pártvezetés pánikhangulatában volt, illetve a saját illúziói fogságában, azt hitte, hogy a válság megoldható a kommunista vezetéssel) A forradalmárok leverésére létrehozták a Katonai Bizottságot, október 25-én a Parlament előtt a békésen tüntető tömegbe lőttek, száznál több halálos áldozattal. A terror erős érzelmeket váltott ki az emberekből. (Ha a korábbi történelmi eseményekre tekintünk a terror minden szinten részét képezi a magyar identitás tudatának a formálása során) Vidéki városokban is a tömegben lőttek az Államvédelem emberei, többek között a híres mosómagyarórvári határőrlaktanya előtt is több halálos áldozatot követelt az ellenállás. Kanyarodjunk vissza ismét az időben: október 24-én Anasztasz Mikolaj és Mihail Szuszlov a szovjet párt elnökségének két tagja Magyarországra érkezett. A Kossuth téri vérengzés után, Gerő Ernő helyett Kádár Jánost nevezték ki a párt vezetőjének. (Kádárt 1950-ben koholt vádak alapján börtönbe zárták, 1956 júliusában azonban ismét rangot kapott a pártban) Kádár nem volt Nagy Imre híve, régi vonalas kommunista volt, így bizonytalanul tekintett a személyére. Mindeközben Donáth Ferenc és Losonczy Pál október 26-án a Központi Vezetőség ülésén kezdeményezték, hogy a felkelést nyilvánítsák nemzeti-demokratikus mozgalomnak. Nagy Imrének sikerült meggyőzni a szovjet küldöttséget, hogy megállapodásra van szükség a nemzettel, október 27-28 éles vita kezdődött, azonban október 28-án tűzszünetet rendeltek el. Október 28-án rádió beszédében Nagy kifejezte, hogy a kormány elfogadja a felkelők követeléseinek egy részét. Bejelentette többek között az Államvédelmi Hatóság feloszlatását, a miniszter azt remélte, hogy a megtisztított pártvezetés, majd hozzálát az új reformokhoz. (Gerő Ernő, Hegedűs András, Kovács István, Piros László a Szovjetunióba menekült) Október 28 a forradalom napjaiban, azért számít fordulópontnak, mert a fegyveres harcok ezután megszűntek, azonban a konszolidáció kevésnek bizonyult, így a sztrájkok tovább folytatódtak. A felkelők a szabad sajtón keresztül kommunikálták a követeléseiket. (Többpártrendszer, a szovjet csapatok kivonulása, Varsói-szerződésből való kilépés, semlegesség) Budapest égett a lázban, hogy a forradalom sikerre juthat, ez idő alatt az emberek nem dolgoztak, vidékről érkezett az ingyen élelmiszer ellátmány. (Érdekesség: bűncselekmények száma, ebben az időszakban visszaesett, a betört üzletek nagy részéből az emberek nem vittek el semmit és mindenért fizettek) Nagy Imre reakciója a forradalmárok követeléseire az volt, hogy október 30-án bejelentette az egypártrendszer megszűnését, döntéshozatalra létrehozott egy szűkebb 1945-ös koalíciós pártokat tömörítő kabinetet. (tagjai: Nagy Imre, Losonczy Géza, Kádár János (MDP), Tildy Zoltán, Kovács Béla (FKgP), Erdei Péter (NPP)) A cél az volt, hogy a felkelőket bevonják az új karhatalom szerveződésébe, eltörlik a parasztságokat sújtó begyűjtési rendszert és tárgyalásokat kezdeményeznek az szovjet csapatok kivonulásáról. A tárgyalások megkezdődtek a fegyveres felkelők vezetőivel. (Többek között Kéthly Annával és az 1948-ban újjáalakult Szociáldemokrata Párt vezetőivel egy széles nemzeti kormányt szerettek volna kialakítani) Megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, a honvédségből, rendőrségből, lázadókból, diákokból összegyűjtött Nemzetőrség, élükre Király Béla tábornokot választották. Október 31-ére a kommunista párt feloszlott, majd Magyar Szocialista Munkáspárt néven újjáalakult, Intéző Bizottságát Kádár kivételével Nagy Imre és elvtárs barátai alkották. A forradalmi szervezetek többsége, azonban nem elégedett meg ennyivel. A felkelő csoportok nem akarták letenni a fegyvert, a munkástanácsok is várakozó állásponton helyezkedtek el, a fő cél az oroszok kivonulása volt. Destabilizációs helyzet alakult ki, a börtönökből kiszabadították a politikai foglyokat, számos köztörvényes bűnöző is szabad lábra került. (Október 30-án a budapesti Köztársaság téren a gyűlölet lángra kapott, a budapesti pártbizottság rendőrruhába öltözött és ismét fegyveres támadásra került sok, Mező Imrét is lelőtték, aki Nagy Imre híve volt. Nagy Imre felismerte (már az elején), hogy a nemzetei függetlenedés eszméje fontos a magyar társadalomnak, támogatta is, hogy Magyarország tömbön kívüli ország legyen, azonban a megvalósítására nem gondolt. Október 31-én beszédében a parlament előtt jelezte, hogy megkezdte a tárgyalásokat a Varsói szerződésből való kilépéssel kapcsolatban, ez a lépés a nemzetközi egyensúlyt és politika kérdését is érintette. A magyar forradalom kitörését a világközvélemény nagy szimpátiával fogadta, a szabadságukért „küzdő” magyarok foglalták el a világpolitika színtereit. Szolidaritási tüntetésre került sor, humanitárius segély akciókat szerveztek. Több szovjet egyetemen, romániai nagyvárosban megtörtént, súlyos retorzió következett. A következő bejegyzésben folytatjuk az 1956-os forradalom cselekménysorozatával, teszünk egy kisebb nemzetközi kitekintést, és összegezzük az eddig felvezetett gondolatszálakat. Tartsatok velünk legközelebb is! 😉 Laki Mirjam |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |