Az 56-os forradalom kapcsán mindig elhangzanak bizonyos toposzok, amelyeket a magyar ember már betűről betűre ismer. Nagy Imre kilép a Varsói Szerződésből, a szovjetek november elején mozgósítanak, Amerika nem jött segíteni, a Time magazin "év embere" 56-ban viszont a magyar forradalmár. Sovány vigasz. (Különösen úgy hogy 1938-ban Hitler, 39-ben pedig Sztálin volt az "év embere". Sokat változtak az idők..)
Keveseknek van tudomásuk róla, hogy 56-nak igenis van nemzetközi jelentősége, de talán kicsit árnyaltabb, közvetettebb mint ami elsőre eszünkbe jutna. A budapesti események a világsajtónak (és az disszidens magyaroknak) köszönhetően bejárták a nyugati közvéleményt, filozófusokat, gondolkodókat inspiráltak. Különösen Nagy Imre kiállása és Bibó István írásai jelentősek a nemzetközi közvélemény számára. Jelen cikk egy olyan filozófusról szól, aki 1956-ot tartotta talán a legígéretesebb forradalomnak a modern európai történelemben. Hannah Arendt (1906-1975) német-amerikai filozófus, akit a közvélemény leginkább Martin Heidegger tanítványaként és szeretőjeként ismer (ha ismer). Ugyanakkor ahhoz a később méltán híressé vált német emigráns generációhoz tartozott, akik a hitleri uralom miatt menekülni kényszerültek és az Államokban alapozták meg hírnevüket. Arendt életműve rendkívül érdekes és fontos tanulságokkal szolgál, most azonban egyetlen írását jellemezném, amely 1963-ban On revolution címen jelent meg. A filozófus ebben az írásában az európai forradalmi hagyományt és annak irányait vizsgálja. Az 1789-es francia forradalomról elítélően nyilatkozik. "Egy egész nemzedék megrázkódtatásszerű csalódása a francia forradalom" írja a filozófusnő a fentebb említett művében. Más helyen így nyilatkozik: "Robespierre képmutatók utáni hajszája a demoralizálódáson és a z emberi kapcsolatok megmérgezésén kívül semmit sem terem." Az amerikai forradalommal kapcsolatban már pozitívabb képpel rendelkezik. Véleménye szerint a francia forradalom kisiklása arra pontra tehető, ahol a forradalmi vezetők a szabadságeszme megvalósítása helyett a tömegek kegyeinek keresését és a tömegek megnyerését tűzték ki célul. Ezzel ellentétben az amerikai forradalom sosem tért el a Constitutio Libertatis gondolatától, így nem süllyedt forradalmi terrorba. Ezzel kapcsolatban megjegyzi viszont, hogy az Államok elvesztette ezt a forradalmi lelkületet, ahogy Emődy Zsolt fogalmaz: "Szembetűnő erényei dacára hosszú távon nem tudta megvalósítani a szabadság valóban hiteles tereit." Arendt a Marx-féle forradalomfelfogással Alexis de Tocqueville gondolatait állítja szembe (aki már önmagában egy egész cikksorozatot érne meg). Marx a forradalmat egy elkerülhetetlen, történelmileg beágyazott szükségszerűségként kezelte, és úgy gondolta, akkor tör ki amikor a legnagyobb az elnyomás mértéke. Tocqueville sokrétű történelmi tényezők összjátékaként értelmezte a forradalmat, szerinte a forradalom épp a rendszer megingásakor, az uralom leggyengébb pontján jelenik meg. Érdekesség (különösen magyarként) olvasni hogyan nyilatkozik forradalmunkról Arendt. Egy helyütt például a következőt írja: "Egyetlen forradalom sem oldotta még meg a szociális kérdést, és szabadította meg az embert a szükséghelyzetből, de minden forradalom, az 56-os magyar forradalom kivételével, a francia mintát követte, és a nyomor és nélkülözés hatalmas erőit használta fel és használta ki a zsarnokság és elnyomás elleni harcában." (saját fordítás) A bonyolultnak tűnő kifejezés valójában annyit takar, hogy a magyar forradalom nem egy társadalmilag elnyomott, nélkülöző osztály vagy réteg forradalma volt. A hangsúly nem a szociális kérdéseken volt, hanem az ország szuverenitásán, függetlenségén, önálló fejlődési keretének kialakításán, demokratikusságán. A forradalom vezérei így nem tudták a tömeget szociális ígérgetésekkel és megtévesztéssel irányítani. (Amit itt Arendt jóindulatúan elhallgat, hogy valószínűleg a forradalom rövidsége miatt nem alakultak ki ezek az állapotok.) Arendt az "elemi köztársaság" fogalmát látja megvalósulni a magyar forradalom eseményeiben. Az elemi köztársaságok a forradalmak korai szakaszában kialakuló, jellegzetesen alulról építkező, a közvélemény széles köreit bevonó polgári kezdeményezések. Kvázi tekinthetünk rájuk úgy, mint a forradalom kezdeti "romlatlan", tiszta időszakára, amikor nem alakult ki egy forradalmi elit egyeduralma, a sok különböző nézet, életmód, sors mind teret kap a forradalom kialakulásakor. Egyfajta párbeszéden alapuló publikus szférát valósítanak meg, ahol a résztvevők hálózatként, közösségként döntenek saját sorsukról. (Érdemes megemlíteni hogy a latin "Res Publica" azaz "közös dolog/közös ügy" a kezdeti formája annak amit mi köztársaságnak tekintünk, Arendt tehát jól látja, a köztársasági gondolkodás egyik alapeleme a közösség bevonása a döntésekbe.) Egy másik szempont, amely miatt Arendt számára európai keretekben is példa 56, az erőszakmentesség ethosza, vagyis az a mentalitás, amely az erőszakot csakis mint az idegen megszálló hatalommal szembeni önvédelmet határozta meg. Már Aquinói Tamás is megfogalmazta, hogy a zsarnokkal szembeni ellenállás nem bűn, amennyiben a közjót szolgálja. Ez a megállapítás (ha el is tekintünk a forradalom történetének egykét problémás sajátosságától) 56-ra is igaz. Bár Arendt felfogása kicsit talán "romantikus" és ez talán csak a forradalom rövidsége miatt jöhetett létre, egy fontos dologgal mégis szembeállítja a magyar olvasót. Egyrészt, a nyugati humánközvélemény igenis foglalkozik Magyarországgal, nem csak a honiakat érdekli, mi történik velünk. Másrészt, szembemegy a forradalom pusztán gazdasági, "elnyomó-elnyomott" felfogásával. A magyar forradalom valóban szuverenitás, önigazgatás és demokrácia kérdése, nem pedig a gazdasági helyzeté. A politikát a gazdaságilag leírhatatlan fogalmak is befolyásolják. Harmati Ferenc
0 Comments
Az 1956. évi forradalom kirobbanása nem egyedi magyar eset. 1953-ban Sztálin halála után a Keleti-Blokk országai szabadsági és függetlenedési vágyukat fejezték ki. A későbbiekben bemutatom a forradalom folyamatát, és a főbb célkitűzéseket. Kelet-Berlinben már 1953 júniusában kitört a munkás felkelés.
A lázadozó országok között a szovjet vezetés nem engedhette meg, hogy a magyar vezetőséget ne tartsa kordában. Súlyosan bírálták Rákosi erőszakos iparfejlesztését, hiszen óriási recessziót okozott. Az ország vezetését leváltás után Nagy Imre kezébe került. (Nagy Imre már 1940-es évek elején már szót emelt a Magyarországon való túlzott iparosítás ellen, az élpolitikába pedig 1952-be került, 1944-ben tért haza az emigrációjából) Új korszak kezdődött Nagy Imre vezetése alatt 1953 júliusától. A szocializmust építette más fajta eszközökkel. A nehézipar-fejlesztés helyett a mezőgazdaságra helyezte a hangsúlyt. A nagyberuházásokat visszafogta, enyhítette a kisbirtokos parasztság adóterheit. Szintén meglepő lépés volt, hogy szabad távozást engedélyezett a TSZ-ből, újjá szervezését pedig nem tervezte. Az internálásokat leállította, kitelepítéseket szintén, elszenvedőiknek pedig amnesztiát biztosított. Az egypártrendszert politikai alternatívákkal szerette volna fenntartani, azonban hazai ellenállásba ütközött a Hazafias Népfront kapcsán. Rákosi mindeközben Nagy elleni szervezkedést indítványozott, ezzel is szabotálva a hatalmát, és újra visszaszerezni a sajátját. A moszkvai vezetés örült, hogy Magyarországon a helyzet stabilizálódni látszik, viszont Nagy Imre túlzott „szabadság” iránti vágyát nem látták örömmel, és bírálták tevékenységét. 1955-re a helyzet odáig fajult, hogy Nagy-ot leváltották, a pártból kizárták, és helyére Hegedűs Andrást helyezték. A magyar társadalom a „gyors” váltást csalódottan fogadta. Nagy személye körül egy kiábrándult kommunistákból álló politikai csoport verbuválódott, gyakorlatilag a párton belüli ellenzéket megtestesítve. Ez a kettősség az idő múlásával erősödni látszott, Hruscsov 1956. februárjában megtartandó XX. kongresszuson elhangzott beszéde után még inkább. Hruscsov a kongresszuson bírálta először Sztálin tetteit, melyre ellenreflexióként a kommunista vitafórumokon részt vevő kommunista ellenzék (főleg a Petőfi-kör értelmiségéről beszélhetünk) egyre nyíltabban támogatta Nagy 1953-54-es reformjait. A nép általi megosztottsághoz hozzátartozott, hogy 1956-ban vállalt Rákosi először felelősséget a Rajk-perben. (A Rajk-perről még lesz szó későbbi bejegyzésemben) A magyar társadalom az 1956-ban kitört Poznan-i munkafelkelés után elérkezettnek látta az időt saját függetlenségünkért való küzdelemre. Az „ellenzékiek” tábora rohamosan növekedett, főleg értelmiségiekből állt, diákokból, egyetemistákból. Moszkva félre tekintett az eseményekre, de a lengyel helyzet radikalizálását fontosabbnak tartották. Az első titkári posztról Rákosi lemondását rendelték el, helyére pedig Gerő Ernőt helyezték. (Gerő 1945-óta vett részt a Párt szervezésében, a magyar sztálinista rendszer kialakításának a részese volt, a Párt „második” embere) Lengyelország helyzete 1956 nyarán sok közös vonást mutatott a magyar eseményekkel. A Szabad Európa folyamatosan tudósított a lengyel helyzetről. Mivel Gomulkának sikerült megállapodnia a szovjet vezetéssel, így a magyarokban is elkezdett égni a vágy, hogy talán nekünk is van reményünk a viszonylagos függetlenedésre. 1956. október 6-án Budapesten megrendezett Rajk László volt belügyminiszter temetésén, több tízezren vettek részt, a Párt szerint „néma kommunistaellenes demonstráció” szerveződik. A magyar társadalom pedig egyre inkább úgy érezte, hogy elérkezett az idő a „lázadásra”, hiszen a szovjet vezetőség előbb-utóbb a lengyel mintához hasonlóan meg fog hátrálni. A forradalom valós kirobbanásának a dátuma 1956. október elejére datálható. Hiszen az egyetemisták ekkor kezdték meg szervezkedésüket. Október 16-án Szegeden egyetemisták hallgatója létrehozta független szervezetként a „Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét” (későbbiekben: MEFESZ). A szervezethez pár nap alatt csatlakozott a többi egyetemi közösség is. Érdekesség, hogy ebben az időszakban az ügynökök száma megnőtt. Több egyetemistát is beszerveztek, akiket a forradalom után eltávolítottak a rendszerből. A MEFESZ többek között a következő ultimátumot fogalmazta meg a szovjet vezetőség felé: a szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarország területéről, új „szabad” választások megszervezését, a bűnösök felelősségre vonását. Moszkva kezdetben nem vette komolyan a magyar függetlenedési kísérletet, azt hitték, hogy előbb utóbb a helyzet alább hagy. 1956 október 22-én a Budapesti Építőipar és Közlekedés Műszaki Egyetemen tartották a legnagyobb létszámú gyűlést. Kiáltványt fogalmaztak meg, szimbolikus és párthuzamos hasonlósággal 1848-hoz. (1956 esemény története párhuzamba állítható 1848-al, és a magyar történetben a függetlenedési vágy egy viszonylag állandó visszatérő momentum) Kiáltványukat „Új magyar történelem hajnalának” nevezték el, és 14 pontban összegezték követeléseiket a szovjet vezetőséghez. A legfontosabb Nagy Imre újbóli kormányfővé való kinevezése volt, többpártrendszer bevezetése, szabad választások, polgári szabadságjogok, gazdasági függetlenedés a Szovjetuniótól, a pártkongresszus összehívása, beszolgáltatási rendszer felülvizsgálata, kárpótlás, a nemzeti ünnepek és szimbólumok visszaállítása. A szovjet csapatok azonnali kivonulása Magyarország területéről. A Műegyetemisták és a budapesti bölcsészek a lengyel néppel való szolidaritás kifejezésére tüntetést szerveztek október 23-ára a Bem József szoborhoz (a szobor szimbolikus szerepet tölt be ismét a forradalom kapcsán, hiszen Bem József volt 1848-ban a lengyel tábornok), a magyar pártvezetés ezen a napon reggel érkezett meg Belgrádból, ahol Titoval igyekeztek külön békét hozni. A párt megfogalmazta, hogy a tüntetésnek és az ellenállásnak véget kell vetni, akár fegyveres úton is. (Révai József és Marosán György hangsúlyozta, hogy ha lőni kell, akkor lőni is kell..) A párt határozata volt, hogy a belügyi szerveknek meg kell akadályozni a tüntetést, az államvédelem és a rendőrség jelezte, hogy nincs meg a megfelelő eszköz a tüntetés megakadályozására. A tömeg rohamosan nőtt, Nagy Imrét követelték, hogy mondjon beszédet és álljon az ellenforradalom élére. (Nagy Imre október 22-én este érkezett meg vidékről, Badacsonyban volt szüreten) A Párt vezetése a tüntetést nem fogadta örömmel, provokációnak tartotta. Nagy Imre nem állt a tömeg élére és csak, azután volt „hajlandó” beszédet mondani, hogy a Magyar Dolgozók Pártja felkérte a szerepre. A gyülekező tömeg elé 9 órakor állt ki a volt miniszterelnök, azonban beszédének elején az „elvtársak” jelzőtől a tömeg nem tetszését fejtette ki, és az emberek oszlani kezdtek. A forradalmi követelések érvényre juttatására a Kossuth téri tömeg a budapesti Rádió épületéhez kezdett áttelepülni, követelték a Műegyetemen megfogalmazott pontok beolvasására, azonban a vezetőség ezt megtagadta. (A Rádió vezetősége a radikális fordulatokat a szövegből szerette volna árnyaltabban kifejezni, azonban a tömeg nem volt hajlandó az alkura.)Gerő Ernő rádió beszéde este 8 órakor hangzott el, ahol az ellenállást „nacionális tüntetésnek” nevezte. Mindeközben a tüntetők közé lőttek (városi legendák szerint a fegyveres erők, azért lőttek mert valaki hasonló hangot adott ki, mintha egy fegyver dördülne el, és sok tévhittel ellenben nem a forradalmárok lőttek először), egy másik csoport pedig a Városliget szélén ledöntötte a Sztálin-szobrot. (Gerő Ernő már délután telefonált Moszkvába és fegyveres beavatkozás segítségét kérte, és végül Jurij Andropov szovjet nagykövet kérésére végül a fegyveres intervenció mellett döntöttek) A fordulat érdekessége, hogy a fegyveres közbelépést Nagy Imre is támogatta, tehát a tömeg és közte ellentét alakult ki. A szovjet vezetőség úgy döntött, hogy Gerő Ernő marad a párttitkár, azonban a miniszterelnöki posztot „visszaadják” Nagy Imrének (remélve ezzel, hogy a tömeg nyugalma megkezdődik). A Párt bizottságba Nagy-hoz közeli hű emberek kerültek, többek között Donáth Ferenc és Losonczy Géza. Október 24-én a rádióban közölték, hogy gyülekezési és kijárási tilalom van, továbbá bejelentették a statáriumot és, hogy szovjet csapatok közben járását követeli a magyar vezetőség. A következő bejegyzésemben folytatjuk a forradalom eseménytörténetét. Későbbi riportjaim során pedig érdekes új és meghökkentő információkat tudhattok meg a forradalomról. Tartsatok velünk legközelebbi „epizódban” is! 😊 Laki Mirjam A szocializmus eszmetörténetével foglalkozó cikksorozat zárásaként, egyrészt röviden foglaljuk össze mit is tanultunk Marxról és nézeteiről, amit az iskolában elfelejtettek elmondani, illetve vázoljuk (nagyon) röviden, hol tart a marxizmus ma. Ahogy azt első cikkeimben is írtam (és rendkívül fontos), Marx számára a gazdasági alapok a meghatározóak, úgy gondolja, egy társadalom kultúrája, művészete, vallása, csupán felépítménye a gazdasági alapnak. Marx tehát (csúnya filozófia kifejezésekkel) dialektikus materialista. A dialektikus materializmus az anyagot (a matériát) fogadja el, mint meghatározót. Ami tehát az anyagi realitás (munkaeszközök, nyersanyagok, technológiai fejlettség stb.) az alapvetően magasabb rendű, mint a szellemi természetű jelenségek. (Az hogy marx miért dialektikusan materialista egy egész külön cikket érdemelne, itt elégedjünk meg annyival, hogy Hegel dialektikus gondolkodását követi). Mindezek után vázoltam Marx történelemszemléletét amely (a dialektika jegyében) kizsákmányoltakra és kizsákmányolókra osztja a társadalmat, ez a kettős felosztás pedig az összes történelmi koron átível. Marx szerint azonban a kapitalizmussal eljutottunk a termelés azon fokára, amikor a kizsákmányolt (a proletár) átveszi a hatalmat a kizsákmányoló (a burzsoá) felett, ezzel szocializmust, majd a szocializmusból kommunizmust teremt. Ugyanakkor azok a rendszerek, politikai és ideológiai felépítmények, amik Marxra alapozták világmagyarázatukat, komoly befolyásra tettek szert a XX. században. ( Nem, nem csak keleten, de ez egy másik, sokkal hosszabb történet.) A probléma nem csupán abból adódik, hogy az egyébként is több szempontból problémás eredeti Marx szövegeket "szabadosan használták" a szovjetek gondolkodói (értsd: azt hagyták meg bennük ami tetszett nekik), hanem hogy ezt ideológiai meglapozásként használták fel rengeteg ember anyagi, testi, szellemi megnyomorításához. A marxista ideológiához vér tapadt a XX. század folyamán.. tudta ezt jól a marxizmus is, bár a nyugati marxisták eleinte vonakodtak belátni a keleten zajló terrorgépezet létezését, 56 és 68 kétségkívül meggyőzte és új belátásra is téritette őket. A cél nyugaton innentől: a marxizmus felülvizsgálata és átértékelése, a hasznos, kritikai elemek megtartásával, és a káros/leegyszerűsítő elemek elhagyásával. (Ez a folyamat nyugaton elég korán megindult, ennek lesz stílszerűen "úttörője" Lukács György Történelem és osztálytudat c. írása, valamint a Frankfurti Iskola munkája, és ez köszön vissza 68 diáklázadásaiban is). Nyugatabbra a mai napig elég komoly és szerteágazó hagyománya van a marxista-alapú társadalomkritikai gondolkodásnak, a rengeteg szerző közül most talán csak Slavoj Zizek nevét emelném ki. (Őt viszont vastagon.) Érdemes és hálás őket még hozzám hasonló konzervatív lelkeknek is olvasni, kérlelhetetlen kritikájuk és jó tolluk miatt is. A magyar valóság viszont távol állt a nyugati marxisták kreatív, sokszínű, álmodozó légkörétől. A Rákosi és a Kádár marxizmus nehezen viselte konkurenciát. Leginkább pedig az zavarta őket, ha valaki Marxot használta fel ellenük, így gondosan óvták is a népet attól hogy Marx írásaiban túlságosan elmélyedjenek. Kevés olyan ismert, elismert és szellemes kritikusa akadt a kádárizmusnak, mint nagy kedvencem, Esterházy Péter. a fejezet zárásaképpen, következzék egy részlet A szavak csodálatos életéből c. előadásából. "A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a soft pornót, ennek nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. Kádár alatt mindenki konkrétan 56-ról hallgatott" "Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is.
A diktatúrákat szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez, elég ha Orwell 1984-ére utalok, a Newspeak-re, az új nyelvre, az Újbeszélre. Mert az embereket meg lehet félemlíteni, és akkor az emberek megijednek, és mindent bevallanak és mindent elfelejtenek. A nyelv azonban fütyül a diktátorokra, még csak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a van-t nehéz megváltoztatni. De ha van, van a diktatúra is. És annak is van nyelve, teremt magának. A szocialista szó például – azt hiszem, ez Czakó Gábor megfigyelése volt – fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság, mélységes mély a jövő kútja, a szocialista segítségnyújtásról pedig szegény Dubcek tarthatna pszicholingvisztikai értekezést. És hogy a demokrácia és a népi demokrácia között ugyanaz a különbség, mint a zubbony és a kényszerzubbony között. Vagy mint a ... hogy kell ezt itt mondani? ... mint a szabás és a kiszabás közt. Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Illetve mi neveztük annak, pontosabban ki annak nevezte, ki nem, a társadalom mint olyan annak nevezte, de az embereket lehetett e szerint osztályozni. Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta vagy nyíltan behódolt vagy elege volt már az egészből és nem gondolt semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Síva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az 56-os események volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események. Amikor a New York-i terrortámadásra a szeptemberi események megjelölést halljuk, a mi diktatúrán edzett fülünk hallja ezt a kis torpanást, dadogást, enyhe zavart, hogy mondanának is valamit meg nem is, sőt: gondolnának is valamit meg nem is." Mi lenne ennek az cikksorozatnak a tanulsága? Egyrészt, ha meg szeretnénk érteni a múltunkat (ezáltal jelenünket) akkor a múltunk gondolkodásával, nagy világmagyarázó elméleteivel és elveivel is tisztában kell lennünk...az adattáblák és grafikonok mindig csak szemléltetnek, önmagukban nem magyaráznak semmit. Másrészről viszont, ahogy annak az időszaknak is voltak domináns eszmeáramlatai, ideológiái, úgy a mának is vannak, csak (talán pont azért mert mi mindig a "mában" élünk) nem vesszük ezeket észre. Egyes politikai szereplők szeretik azt hangsúlyozni hogy ők ideológiamentesek, meghaladták ezt a szembenállást, vagy hogy ők az elvek helyett a gyakorlatra.. a szakpolitikára fókuszálnak, ad absurdum nincs is ideológiájuk. ..Kicsit olyan ez mint amikor a bűvészt azt mondja "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".. a szakember ilyenkor tudja, valójában akkor kell legkevésbé a kezét figyelni. A marxizmus legalább őszinte ...sosem reklámozza magát ideológiamentességgel. Harmati Ferenc Az eddigiek alapján új bejegyzéseimben a rövid konklúziókat és a felmerülő kérdéseket összegzem. Mint, ahogy láthattuk az ügynökök fontos részét képezték a kommunista mindennapoknak. Azonban ne felejtsük el, hogy ügynökök nem csak akkor, hanem most is léteznek, és most is hasonlóképpen szervezkednek, mint akkoriban. (Annak ellenére, hogy a technikai fejlődések által, most már sokkal fejlettebb eszközök állnak a rendelkezésükre.) Megfigyelésünk motivációja, az évek során sokat változott, mára már nem, azért gyűjtenek adatokat rólunk, hogy a kompromitáló információk birtokában zsarolhatóbbak legyünk. (Vagy mégis? Nyilván nem a zsarolásunk az elsődleges szempont, azt viszont fontos leszögezni, hogy ránk, mint „teszt” alanyra tekintenek, és a manipuláció úgy hat a leginkább, ha nem is vagyunk tudatában, hogy mi történik körülöttünk)
A kommunizmus utószele erősen érezhető a társadalmon, rajtunk. Ha belegondolunk, hogy az eddigi cikkekben miképpen került bemutatásra a korszak lelki hagyatéka. Mind mást gondolunk a világról, azonban véleményem szerint a legfontosabb impulzus (amely, egyben az első- és legmeghatározóbb nyomást teszi ránk) az a szocializáció, az a hely, ahol felnőttünk. Az a közeg, amivel kiskorunktól fogva azonosulni tudunk. Sok társadalmilag fontos témának a véleményét, már az „anyatejjel” magunkba szívjuk. Ha ezt a kérdést vesszük górcső alá, akkor lényeges eleme, hogy miképpen állunk a világhoz. Miért félünk? Talán tudat alatt, de valamitől mindig tartunk. Részben a neveltetésünk eredménye, hogy a világot, milyen helynek éljük meg. Talán a szüleink gyermekkorunkban problémákkal küzdöttek, és ezt mi, akkor tudat nélkül de félelemként éltünk meg. Lehet ez anyagi probléma, vagy éppen a kettejük személyes problémája, valahogy a családban mindig a gyermekek a legsérülékenyebb egyének. (Azok, akik szavak nélkül leveszik szüleik érzelmeit. Sokszor tévesen) Az, mi szerint a szüleink, arra neveltek, hogy harcoljunk, vagy szembe álljunk, és megfogalmazzuk az elfogadottan kívüli álláspontot is egy erős félelmet válthat ki belőlünk. Nem tudhatjuk, hogy véleményünk szabad megfogalmazásával az emberekből támogatást, vagy ellenállást fejtünk ki. Itthon a politikától való távolmaradás, vagy éppen a politikai közélet teljes ignorálása meghatározó momentumát képezi a magyar társadalomnak. A kommunizmusban az embereknek csak a Párt által elfogadott véleményt volt szabad mondaniuk. De vajon, miért nem merünk hangot adni véleményünknek? Miért könnyebb beállni a tömeg mögé? A biztonság érzet, a kényelem lenne az egyetlen ok? Véleményem szerint, ennél összetettebb a kérdés. A mai modern korban lényegesen nehéz az érvényesülés, az értelmiségnek többet kell küzdenie, azért, hogy sikeres maradjon/legyen és a családjának jó életkörülményt teremtsen meg. Ha más társadalmi csoportot figyelünk, a félelem az általános „életben maradási ösztön” a legerősebb, viszont a legnehezebb is egyben. Az ország fejlődése a leginkább az értelmiség társadalmilag elfogadott szerepén múlik, azon a kommunikáción, melyet megfogalmaz és közvetít a társadalom többi tagja felé. (értelmiség, politikai elit) Végképp nem célom, hogy az erős társadalmi különbségekre hívjam fel a figyelmet, mindössze csak arra szeretnék rámutatni, hogy mekkora különbség van azon is, hogy valaki az elit tagjának született-e adott korszakban, vagy sem. Vannak tanult normáink, amit a családunk melletti egyéb „szocializációs” környezetünk aggat ránk, vagy kényszerít bele. Bekerülünk az óvodába és onnantól kezdve, egyre inkább „kinyílik” a világ számunkra. Elkerülünk középiskolába, és ismét egy új „lépcsőt” lépünk. Az a közeg, amiben jelenleg mozgunk hat ránk. A sok tényező mellett, Zimbardo-börtönkísérletének a relevanciájával, úgy gondolom érdekes foglalkozni. Belegondolni, abba, hogy vajon, ha megsértünk valakit, vagy minket megsért valaki, nem építünk-e egy falat magunk köré, ami a későbbiekben meghatározza a hozzáállásunk más emberekhez. A kísérlet konklúziója főleg a hatalomgyakorlásra összpontosít, viszont átvitt értelemben bármilyen negatív hatás kiválthatja. Egy esetleges baráti, vagy párkapcsolatban, nem okozunk-e a sérüléseink által sebet máson, vagy az ellenállásunk nem vált-e ki másból egy negatív érzést, esetleg egy gyermekkori rossz emléket. Ha globálisan tekintünk az életünkre észrevehetjük, hogy a tudatunk „első pillanatától” mekkorát fordult velünk a világ. Mennyi minden kinyílt a számunkra, milyen sokat változott a véleményünk. Egy olyan korban, mint a miénk, nehéz elképzelni, hogy volt egy időszak, mikor az emberek „hasonló nyitását” az állam elítélte és retorzióval illette. Gondoljunk bele, hogy mi a „felvilágosodott” életszemléletünkkel, olykor milyen nehezen érvényesülünk. Összehasonlításként el sem tudjuk képzelni, hogy a kommunizmusban a hasonló innovatív gondolatok, milyen megtorlással jártak. A pszichológiai elgondolkodtató kérdéseken érdemes elmélkednünk. Azon, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, azon, hogy társadalmi szinten mi ért minket, mi a társadalmi „tudatunk”, a társadalmi hozott mintánk. Ahogy minden országban más az elfogadott gondolkodásmód, úgy ránk is jellemző valami. A kommunizmus és egyéb történelmi körök pszichológiai elemzése és értelmezése számunkra, azért fontos, hogy megtaláljuk önmagunk. Megleljük a feladatunk és az esetleges „rossz” mintákat levetkezve egy jobb társadalom irányába fejlődjük. |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |