Előző cikkem a marxi történelemszemlélet kritikájával és ellentmondásainak (vagy legalábbis az ellentmondásai egy részének) megvilágításával zárult. Emellett azt is igyekezett kimutatni, hogy a Marxnak tulajdonított történelemkép mennyire mélyen integrált az európai eszmetörténetbe, és milyen mélyen merítkezik korábbi elméletekből.
Jelen cikk arra szándékozik, hogy egy, a magyar politikai közbeszédben sajnos kevéssé jelen lévő megközelítés mentén mutassa be a hazai szocializmust… az anyagi és a szimbolikus szemszögéből. Ahogy azt már korábbi írásaimban többször említettem, az úgynevezett „létező szocializmusok” Marxot elég rugalmasan kezelték, igyekeztek például elfedni azokat a részeket, ahol a kapitalizmus egyes pozitívumait is kiemeli. Mindezt annak ellenére tették, hogy Marxnál egészen explicit utalások vannak arra, hogy a kapitalizmus az eddig létező legfejlettebb fejlődési korszak, valamint arra, hogy a szocializmusnak és végső soron a kommunizmusnak, ha sikeres akar lenni a kapitalizmus vívmányait is magába kell fogadnia. Marxnak tehát egyáltalán nem a technikai fejlődéssel és az egyre növekvő ipari teljesítménnyel volt baja, hanem azokkal a társadalmi osztályokkal, amik ezt a folyamatot meglovagolva nyerészkednek más osztályokon, továbbá a gépesedésből fakadóan az emberi szakértelem és alkotó tevékenység/kreativitás elsorvadásával. Ha már itt tartunk, az osztályelmélet sem Marx saját találmánya, a 18.sz végi 19.sz eleji –éppen kibontakozó – angol szociológia kezdte el osztályokra bontani a társadalmat, az viszont már Marx, aki az osztályokat pusztán anyagi tulajdonuk alapján határozza meg. Szerencsére a későbbi szociológia „megadta a császárnak, ami a császáré” de mert is elrugaszkodni tőle… Marxot tehát ismerték és inspirációként használták, de mertek a társadalom elemzésébe más nézőpontokat is beemelni. (Így járt el pl. Max Weber, aki a vallási és felekezeti dimenziót tartotta fontosnak, amikor például a protestáns munkaetika elméletét fektette le, vagy a később Pierre Bourdieu, aki a társadalmi csoportok jellemző viselkedését, vagy John Fiske, aki az osztályok szabadidős tevékenységeit és szórakozási szokásait vizsgálta.) A fentebbiek (marxista és nem-marxista szerzők vegyesen) képesek voltak elszakadni a tisztán anyagi, pusztán gazdasági megközelítéstől, felismerték tehát, hogy a társadalmat és a különböző csoportokat olyan hatások is befolyásolják, amik nem számszerűsíthetőek és nem fizikaiak. A Scholapolitica csapata is szeretné azt az álláspontot népszerűsíteni, hogy a politikai, társadalmi, történelmi eseményeket ne mindig a gazdaság/hadászat/háttéralkuk tengelyen értelmezzük, mert ezzel az értelmezésnek teljes dimenziói esnek ki. Próbáljuk meg ehelyett a pszichológia, a filozófia, a kulturális és vallási ismereteink segítségével is értelmezni egy adott jelenséget. Itt van mindjárt egy példa, miért lehet ez hasznos. Heller Ágnes filozófus néhány éve Pogátsa Zoltán közgazdásznak adott interjút, ahol visszaemlékezésében elmondta, hogy amikor 1947 és 1951 között Budapesten filozófiát tanult az egyetemen, nem volt szabad Marxot olvasnia. Egy deklaráltan marxista hatalom deklaráltan marxista egyetemének marxista filozófia szakán tilos volt ugyanis Marxot olvasni. Hogy miért? Mert ezzel az egységes, központilag elfogadott értelmezés sérül, a szovjetbarát ideológiai elit pedig nem szerette volna hogy:
Ez például a Rákosi rendszer egy olyan sajátossága, amit nem érthetünk meg a gazdaságot, vagy a tulajdonviszonyokat vizsgálva, ehhez a szimbolikát is értenünk kell! (Kis lábjegyzet azoknak, akik nem hallottak Hellerről. Heller Ágnes (1929-2019) magyar filozófus, akadémikus, író, egyetemi tanár, az un. Budapesti Iskola tagjaként Lukács György, a leghíresebb és mai napig legtöbbet idézett magyar filozófus tanítványa. Haláláig a magyar baloldali filozófiai gondolkodás egyik legmeghatározóbb szereplője volt. Bár Marx több nézetével szimpatizált, a marxista alaptételek nagy részét mégsem tudta elfogadni. Hatalmas szerepe volt a Marxizmus megújulásában és naprakészen tartásában, emellett esztétikai, etikai és életfilozófiai írásai is kiemelkedőek.) Egy másik, már-már anekdotikus jellegű példa éppen a rendszerváltás körül alakul ki. Grósz Károly (Kádár második embere és 1987-től az ország miniszterelnöke, majd 88-tól Kádár utóda) az ország katasztrofális gazdasági helyzetének mérséklésére úgy határozott, hogy a gazdasági termelékenység nagyarányú növekedése lesz a kiút a válságból. Ez azon a marxi alaptételen nyugodott (amit Marx egyébként Adam Smith-től vett át), miszerint a kereslet és a kínálat egyensúlyi pontban találkoznak (aki esetleg tanult közgázt.. a Marshall-keresztre kell itt gondolni). Tehát minél nagyobb kínálat van valamiből, annál nagyobb kereslet lesz rá, mivel a kereslet és a kínálat mindig egymáshoz igazodnak. Mint később kiderült, ez fatális tévedésnek bizonyult, és egyedül azt érte el, hogy a magyar gazdaságnak rengeteg olyan terméke volt, amit senki nem akart, vagy nem tudott megvenni, ez pedig csak tovább mélyítette a válságot. De miért kellett Grószéknak a marxi gazdaságelméletet követni? Nos, ezt diktálta az uralkodó ideológia. Sokaknak nem tűnik fel, de a gazdaságot is lépten-nyomon átszövi a filozófia. Amikor ma a különböző gazdasági elméletek azon vitatkoznak hogy minimális vagy gondoskodó állam lenne-e ideális, valójában arról vitatkoznak: Vajon mi a legigazságosabb? Meghagyni az ember lehetőségét hogy önerejéből, tehetségéből és szorgalmából olyan magasra juthasson, amennyire csak tud, vagy ellenkezőleg, senkinek a tehetsége és önálló eredménye nem olyan fontos, mint a közösség legelesettebb tagjainak védelme? Maga Marx is, amikor azt az alaptételt megfogalmazta, miszerint egy tárgynak háromféle értéke van (erről majd később), de csereértékét az határozza meg, mennyi munkát fektetett bele a készítője, valójában azt határozta meg mit nevezhetünk értéknek, tehát mitől értékes ez, vagy mitől értéktelen amaz. Ez olyannyira filozófiai állásfoglalás, hogy azt már tanítani kéne (és tanították is). A fentebbiekből már láthattuk is, hogy sok esetben éppen az ideológia, vagy a szimbolikus sajátosságok határoznak meg gazdasági vagy épp oktatási döntéseket. Legyen ez jó példa minden olvasónak, ne csupán a történések gazdasági okait keressük, mert sok esetben bátrak vagyunk elsiklani a szimbolikus magyarázó elvek fölött. Aki ezt a cikket elolvassa, már tett egy lépést annak irányába, hogy ne tegyen többé így. Harmati Ferenc
0 Comments
Az előző bejegyzésben, bemutattam az ügynökök történelmi szerepét és munkájuk főbb mozgatórugóit. A mostani olvasmányban bevezetem az érdeklődőket a hátsó szálak megismerésébe, hogy miért torzul az ügynökök pszichéje, miért éltekmeghasonulva és mik lehetnek ennek a változásnak a főbb okai. Jelen tanulmány főleg a pszichológiai megközelítést tartalmazza az ügynökök, de akár a mindennapi emberek életét illetőleg. A későbbiekben saját kutatási eredményeimet, illetve saját véleményemet fogom az olvasó elé tárni. Sigmund Freud, a következőket mondta: „Aki külsőleg egyre tökéletesebb, annak egyre több démon uralja a belső értékeit”. Ha az idézetet az ügynökök szempontjából közelítjük, akkor nem meglepő az az állítás, hogy minden ügynök meghasonulva élte a mindennapjait. A „látszat” emberei voltak, kifelé a tökéletességet mutatták, miközben nem tudhatjuk, hogy a belsőjükben mi zajlott igazán. Mind emberek vagyunk, és nagyon jól tudjuk, hogy más szituációkban, vagy más közösségekben, máshogy viselkedünk, ez természetes is. Viszont nekünk az egészséges egyensúlyt sokkal egyszerűbb megtartani, mint azoknak az embereknek, akik az a munkájuk, hogy beépüljenek közösségekbe és információt szállítsanak a felettesüknek. A munka tökéletes elvégzéséhez szükség van a „szereppel” való azonosulásra. A hitelesség megtartásához pedig nem csak az adott szituációban kell az ügynököknek, azonosulni szerepükkel, hanem munkán kívül is.Orwell 1984 regénye tökéletesen szemlélteti, hogy milyen félelmetes, mikor az egész társadalom „beépített” ügynökök sokaságából áll. Mennyire tartunk attól, hogy más rólunk szállíthat információt, illetve, hogy az az „információ” valós-e vagy sem, és mi lesz a következménye. A kommunizmusban az egyházüldözés a mindennapos élet részét képezte. A Pártállam az egyházra és annak különböző szerveire, úgy tekintett, mint ördögtől való dologra, hiszen tisztába voltak, hogy míg „ők” megvezetik az embereket és kényszer hatására (vagy hatalomvágy, vagy meggyőződés) csatlakoznak hozzájuk, (akár meggyőződés alapján is, viszont a hit kérdésével nem összevethető a kommunista meggyőződés) az egyház a valós hitéleti értékekre helyezte és helyezi a mai napig a hangsúlyt. Nem meglepő, hiszen a vallásnak, a hitnek a mai napig fontos szerepe van a társadalmunkban. A kutatásai területeim között szerepel a kommunizmus alattis működő föld alatt szerveződő katolikus közösség, a Regnum Marianum vizsgálata. Az előbbiekben bemutatott „gondolati síkon”felvázolt személyiség változásokat az operatív dossziékban talált személyiség torzulással fogom illusztrálni, majd a tanulmány végén összegzem a gondolataim. Előljáróban egy rövid bemutató a Regnum Marianumról: a szervezet a 19.században kezdte meg a működését. A fő motivációjuk a kommunizmus alatt a fiatalok politikától mentes nevelése volt, hiszen az iskolákban a fiatalság nem kapott megfelelő oktatást, és az információk csak szűrten jutottak el az emberekhez. A nyilas rémuralom alatt, illetve a kommunizmus alatt is titokban szerveződtek, hiszen a Párt ellenségnek kiáltotta ki őket. A későbbi bejegyzéseimben mélyebb tartalmakat is olvashattok a szervezetet illetően. Az operatív dossziék elemzése során felfedeztem, hogy több ügynök személyisége megváltozott. Példaként említhetem „Lakatos” fedőnevű ügynök esetét. Az ügynök Werner Alajos (Regnum Marianum házfőnöke) megfigyelésén dolgozott, és róla, illetve a Regnumról közvetített információt a Belügyminisztériumnak. Beszélgetéseket folytatott Wernerrel a tízparancsolatról, a hatalom kegyetlenségéről, a vallásüldözésről és a hit kérdéséről. Az ügynök szempontjából az első meghasonulás itt kezdődhetett. Hiszen meggyőződésből, vagy kényszer hatására lépett ügynöki sorba, viszont ha egy hívő emberrel beszélget és a valós értékekről hall, akkor már bizonytalan szituációba kerül, hiszen nem tudja eldönteni „kinek higgyen”.(Az erős személyiségű embereknél hasonló személyiség torzulás nem valószínűsíthető, hiszen a meggyőződés belülről fakadó gondolat.) Közeli kapcsolatot ápoltak, Werner alapjellemére igaz volt, hogy bárki kérdéssel fordult hozzá ő szívesen segített. Feltételezhető, hogy a tanítások következtében változott meg az ügynök személyisége, és hozzáállása a „munkájához”. A következőkben bemutatom „Lakatos” fedőnevű ügynök személyiség torzulását. 1959 végére (a nagy egyházi perek előtti időszak) tehetők ezek a beszélgetések, azt szükséges megjegyeznem, hogy „Lakatos” ugyan nem az elejétől fogva dolgozott a Regnumon, de hamar bekerült a vezetői kör munkájába, és véleményem szerint az „árulás” olyan lelki problémát okozott neki, amit nem tudott feldolgozni. A beszélgetés után, illetve azután, hogy az államhatalom keményebben igyekezett fellépni a Regnum ellen például - intézkedési tervet készítettek, melyben pontról-pontra rögzítették, hogyan fogják őrizetbe venni a regnumi vezetőket -, nem azt tervezték, hogy 1960 novemberében fogják el őket hanem, hogy 1959 szeptembere-októbere körül. „Lakatos” fedőnevű ügynök nem bírta a terhet és a kettősséget, mely körül vette „munkája” miatt. Az ügynök viselkedése láthatóan megváltozott ezután, már nem egyes szám első személyben írta jelentéseit, hanem mint egy „idegen” – egyes szám harmadik személyben – jelölte meg magát. Tehát kivette magát a saját szerepéből, és egy másfajta olvasatban kezdett el írni. Ezt a jelenséget hívjuk „eltávolítási effektusnak”.(Mikor a személy, mint egy idegen jelöli meg saját magát, megkerülve ezzel a felelősséget) Ezt felettesei is észrevették, és a dossziéban, a lap alján Berényi rendőrfőhadnagy jelezte a jelentést aláíró rendőrhadnagynak, hogy a jelentés érdekes és szükséges beszélniük róla. Ez a „párbeszéd” a két hadnagy között, több jelentésen át zajlott. Az ügyön „Lakatos” továbbra is dolgozott, viszont kevesebb megbízást kapott, talán azért, mert felettesei észrevették a pszichológiai változást a személyiségén. Az ügynök egyfelől megkedvelte Wernert, és a Regnumi közösséget, másfelől tudta, hogy a munkáját teljesítenie kell nem bírta a terhet, a kettőséget, a kétszínűséget és az álszentséget. Védekezésként egy „burkot” húzott maga köré, és gyakorlatilag kívülről szemlélte az eseményeket. Az Államvédelem munkáját átszőtte a pszichológia, - talán nem szakértői szinten – de a mindennapokban alkalmazták a megfigyelések „tanulságait”. A későbbi jelentéseiben is észrevehető a megváltozott fogalmazási stílus. A rendőrhadnagyok megbeszélésén nem tudjuk miről beszélhettek, viszont abban biztos vagyok, hogy a változást ők is észrevették. Kegyetlenségnek vélem, hogy mindezek ellenére, csak a saját igazukat hajtva más emberek kárán igyekeztek céljukat elérni, nem foglalkozva közben azzal, hogy kit tesznek tönkre, vagy hogy egyáltalán van-e értelme a tevékenységüknek. Az előbbi mozzanatból is látható, hogy milyen keveset „ért” az ember, mint egyéni lény a kommunista diktatúra időszakában.A megfélemlítést, ahogy az korábbi bejegyzéseimben említettem „fegyelmező” célzattal használták, kihasználva ezzel a félelmet, mint alapvető érzelmet. Az említett ügynökkel folytatott „elbeszélgetésen”, feltételezhetően használták a fizikai terrort, hogy változtassanak hozzáállásán. Politika-pszichológia kapcsolatáról, több rezidens is írt környezettanulmányt, hiszen a megfelelő „eszközök” birtokában voltak, és az emberekre nem, mint lény tekintettek, hanem mint egy „projekt”. Ha visszatekintünk az idézetre, melyet Freud mondott, tisztán látjuk, hogy a képmutatásnak milyen következményei lehetnek. Lehet, hogy a titkosügynökök „külsőleg” tökéletesnek tűntek, hiszen szükség volt a beilleszkedéshez, viszont valós személyiségüket nem ismerjük és az előbbiek alapján csak feltételezhetjük, hogy meghasonulva élték az életüket. Az ügynökök tették a dolgukat, viszont többször volt, hogy „kényszerszabadságra” kellett vonulniuk, mivel elveszítették személyiségük valós „talapzatát”. „Novák József” fedőnevű ügynök, aki szintén a Regnumról készített jelentéseket, egyik szabadságán önkéntesen járt templomba, ami egyfelől meghasonulása következménye is lehet, a kényszer szerepéhez való alkalmazkodáshoz, vagy pedig valós meggyőződés.(Ha úgy tetszik: „megtérés”) Az ügynökök álarcot húztak, legbelül viszont lázadtak szerepük ellen és minden percben bűnösnek érezték magukat tettük miatt. Érdekes belegondolni, hogy hasonló szituációban, mi vajon mit tennénk? Ahogy említettem mi is álarcokat húzunk. Kérdésként merül fel, hogy egy bizonytalan helyzet következtében képesek vagyunk-e ledobni a „maszkunkat”, vagy hagyjuk, hogy személyiségünk negatív aspektusba forduljon át. Ahogy láttuk a Zimbardo-kísérlet kapcsán a „rossz” bárkiben bent lehet, nem tudhatjuk, hogy egy kényszer szituáció mit hozhat ki belőlünk. Laki Mirjam Ahogyan az előző cikk a marxi történetszemlélet pontos, bár leegyszerűsített leírását adja, úgy a mai cikk ennek mélyreható kritikáját célozza. A Scholapolitica a közvélemény formálása mellet feladatának tekinti az általa bemutatott témák pontos és többirányú elemzését. Ennek értelmében ez a cikk kizárólag Karl Marx történetértelmezésére, és annak kritikájára szorítkozik, nem veszi tehát figyelembe azt az (egyébként rettentő sokrétű) nyugati marxista hagyományt, ami ezeket az elméleteket az évek alatt finomította és formálta. Ahogy a legutóbb is láttuk, Marx saját korának értelmezésében (és részben a mi korunkéban is) pontosan látta a kapitalizmus működését. A jövővel és a múlttal kapcsolatos írásai viszont nemcsak pontatlanok, de még kifejezetten forradalminak sem lehet őket nevezni….látni fogjuk miért. Ahogy a legutóbbi írásomban felvázoltam, a klasszikus marxizmus feltételez egy írott történelem előtti „boldog ősállapotot”, az őskommunista termelő közösség létezését, ahol nem alakult még ki a magántulajdon. Ettől távolodott el a civilizáció az ókorban, majd a középkorban és a kapitalizmusban csak mélyültek az ellentétek. Marxnak ezt az elméletét egyébként elég erősen inspirálta Jean-Jacques Rousseau XVIII. századi francia filozófus. Rousseau az Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című művében egy marxéhoz nagyon hasonló történelemképet fest fel, és szintén a magántulajdon és vagyonfelhalmozás megjelenéséhez köti az ókor kezdetét. Létezik viszont egy egyértelműbb párhuzam is a két gondolkodó között. Rousseau a Társadalmi Szerződés (Du Contrat Social) c. művében írja, hogy „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.” Aki ismeri a marxizmus alapvető jelmondatait, annak pedig nem ismeretlen a Kommunista kiáltvány tételmondata: „A proletárok e forradalomban csak a láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.” Apró megjegyzés, hogy a kortárs nyugati politikai gondolkodásban evidencia a Rousseau-Marx párhuzam, sok érdeklődő olvasó viszont elfelejti, hogy Marx nem az első szocialista gondolkodó, és az elméletei jelentős részét más gondolkodók inspirálták. Az egyik előzmény Hegel dialektikus filozófiája, amely szerint egy történelmi állapottal szemben mindig kialakul egy ellenállapot, ez a két állapot viszont egy harmadikban oldódik fel, de a két állapot konfliktusa nem szűnik meg, sőt megőrződik. (Ezt hívja a filozófia csúnya szóval Aufhebung-nak). A másik fő előzmény az un. klasszikus közgazdaságtani iskola (elsősorban Smith és Ricardo) értékelmélete. Illetve egy harmadik, legalább ilyen jelentős előzmény az utópista szocialisták (mint Fourier, Proudhon, St.Simon stb.) munkássága. A marxi történelemszemlélet lényege, hogy egy boldog és tökéletes ősállapot után egy „erkölcsi zuhanás” következik be, ez végig halad a történelmen, miközben a kizsákmányolás, az elidegenedés, a proletárok terhei egyre növekednek, addig a pontig, amíg a proletárforradalom el nem törli a rendszert. Ezzel megszűntetné a társadalmi osztályok átöröklődő konfliktusát, és a nemzetköziség jegyében új világtársadalom alakul ki, amelyben megszűnik a magántulajdon és az emberek közötti hierarchia. Ez egyfajta visszatérés lenne a boldog alapállapothoz az egész világ számára. Ez a mintázat olyannyira nem egyedi, hogy szinte nincs olyan ókori kultúra, amely más világképben gondolkodott volna. Létezett egy kezdeti boldog állapot, ami az egész emberiség számára leromlott, az emberiség történelme maga ez a folyamatos leromlás. (Ez gyakorlatilag Hésziodosz Munkák ás napok – Ἔργα καὶ Ἡμέραι – c. művében található gondolat). Ha a konkrét történeti tévedésekre is ki akarunk térni, arra is találunk példát szép számmal. Marx nem mutat fel például semmilyen történelmi bizonyítékot arra, hogy az általa leírt történelem előtti „boldog békeidő” létezett volna. Alapvetően egy eurocentrista megközelítést alkalmaz az egész világ leírására (egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy az ázsiai fejlődés mennyire más társadalomszervezéssel és tulajdonszerkezettel rendelkezik). Hogy csak néhány problémát említsek Marx felfogásával kapcsolatban:
Arról nem is beszélve, hogy a marxi forradalomtézis is hibás, a német gondolkodó szerint, ugyanis a proletár-forradalom szükségszerűen akkor tör ki, amikor a proletariátus elnyomása a legnagyobb fokot éri el, ez pedig értelemszerűen a legfejlettebb kapitalista országban fog megtörténni (vagyis Marx szerint Angliában). Érdemes megfigyelni, hogy bár Angliában egyáltalán nem tört ki szocialista forradalom, a cári Oroszországban, a Monarchiában, de akár a Német-császárságban is komoly megmozdulások történtek 1918-19-20 táján. Ez viszont cáfolja a fejlettség = forradalom tételt. Ezeknek a történelmi csúsztatásoknak és tévedéseknek a megvilágítása úgy vélem, közelebb vezethet bennünket a totális diktatúrák leegyszerűsítő logikájának megértéséhez. A totalitás mindig jóban és rosszban, helyesben és helytelenben gondolkodik, csak az igazságot kereső ember fejében léteznek szürke zónák, ahol nem minden A vagy B. A Scholapolitica, mint szellemi műhely is azt a folyamatot tűzte ki célul, hogy minél több ember számára feltárja ezt a szürke zónát. Reméljük a munkánkat siker koronázza majd. Harmati Ferenc Ügynöki sorsok, Orwelli-rémálom?Az előző tanulmányokban bemutattuk kutatási területeink fontosabb fordulatait. A felvezetett témáim alapján a mostani (és a következő) bejegyzésemben szeretnék mélyebb betekintést nyújtani az olvasónak, a kommunista-diktatúra legfontosabb mozgatórugójába, az ügynöki sorsokba. A rendszert kiszolgáló egyének életébe, kik nem egy esetben élték életüket meghasonulva, személyiségük fontosabb elveit és elemeit elveszítve. A zsarolás és a kényszerítés az ő életüket se kerülte el. (Talán rajtuk jobban csattant a Belügyminisztérium „óvatos” keze) George Orwell 1984 című regénye, melyet 1948-ban vetett papírra a kommunizmus mindennapjait mutatja be. A regény többek között valós eseményt jósolt meg és az emberi kapcsolatokat kiválóan hozza közelebb az olvasóhoz a korszakban. Azt a „félelmet” mutatja be, mely a kommunista diktatúra mindennapjait jelentette, családtagjaink közelebbről érzékelték és nem beszéltek róla. (Lehet a mai napig hallgatnak, hiszen az idő a negatív élményt megszépítheti) Ha nem tetted és érdekel az elvont gondolat, vagy egyszerűen csak szeretnéd megérteni a rendszer működését a polgárok szemszögéből, akkor ajánlom a könyv elolvasását, nekem a kedvenc regényeim között szerepel. Kezdjük a legelején. A politika kitágította a határait, a vezetők, vagy a jelentősebb szervezetek szeretnének többet tudni rólunk, hiszen azáltal válunk manipulálhatóvá, kiszámíthatóvá, és olykor megalkuvóvá, ha minél több információt szereznek rólunk. A saját magunkról közvetített információk többségét a tudtunk nélkül szerzik meg rólunk a multinacionális vállalatok eredményességük elérése érdekében. A hírszerzés megjelenése nem számít újkeletű dolognak. Az első nagyobb, szervezettebb hírszerző akció a Vesztfáliai-béke köré összpontosult. A harmincéves háború lezárása során kezdődött el a hírigény iránti megnőtt érdeklődés, a diplomáciai kapcsolatok szervezett feltérképezése, és az ellenfél esetleges rossz lépéseinek kiaknázása végett megindult a diplomaták közötti információgyűjtés. A háborúk megindulásával a hírigény fokozatosan erősödött. A biztonság érzethet hozzátartozott, hogy az ellenséges országgal szemben „felderítő” hadjáratot indítottak. A felderítés a háborúk idején lehetett katona politikai, ám a modern korban ezzel ellenben inkább politikai célú információ szerzés zajlott/zajlik. Az információ iránti megnőtt kereslet az ipari forradalmak elindulásával, és a gazdasági versennyel csak tovább fokozódott. Kémhálózatok kiépítésére került sor eleinte a multinacionális gazdasági vállalatoknál, majd később az országok között lévő politikai versengésben is aktív szerepet játszott. Az első, de inkább a második világháborúban jelentős szerepet töltött be a kémkedés, információgyűjtés, hogy kiaknázhatóvá váljon az országok számára az ellenséges ország esetleges politikai, katonai lépése. Az ügynök hálózaton belül két nagyobb típust tudunk megkülönböztetni, az egyik a rezidens, akinek a feladatköre lényegében az alárendelt titkosügynök (a másik nagyobb típus) beszervezése és felügyelete. Az információt általában a magasabb rendfokozatot birtokló egyénnek szállították. Mindennapos dolognak számított, hogy a beszervezett ügynök nem tudott mindent a rezidenséről. Erre azért volt szükség, mert sosem tudhatták vajon az ügynök nem szállít-e másik rivális cégnek, vagy szervezetnek információt. De vajon van értelme ennek a sok bizonytalan lépésnek, és az állandó aggódásnak? A titkosügynöki kapcsolatok tekintetében kétféle kapcsolatról beszélhetünk: az egyik a hivatalos kapcsolat, a másik pedig a társadalmi kapcsolat. A hivatalos kapcsolat során az egyén politikai meggyőződése miatt segíti az állambiztonsági munkát, kölcsönös bizalmon és támogatáson alapszik az operatív tiszt és a beszervezett ügynök közötti viszony. A megbízását az ügynök közvetlenül az államvédelmi szervtől kapta. A társadalmi kapcsolat pedig inkább egy érzelmi indíttatású kapcsolat. Aki a szocialista rendszer hű támogatója (az már más kérdés, hogy vajon a támogató szerep nem csak egy védelmi mechanizmus, amelyet a félelem váltott ki?), önként támogatja az államvédelem munkáját, és az ellenséges személyekről, ellenséges magatartásról készített önkéntes jelentése alapján bizonyítja a munkáját. A Párt „hiteles” véleménye ez volt, viszont találkozhatunk, olyan esetekkel is, mikor a „támogató” szerep, azért következik be, mert az államvédelem fenyegetést jelentett a polgárokra nézve. A „besúgó” szindróma egy felettébb érdekes történelmi kontextussal rendelkezik. Gyakorlatilag az emberek mentalitása és életfelfogása következtében alakult ki. Amerikában főképpen titkosügynökökről beszélnek manapság is az emberek, ahogy ez régen se volt máskepp. Viszont itthon, illetve a kelet-közép-európai régiók jelentős részében besúgókról beszélünk. Ez a különbség hazai tekintetben a Horthy-korszakhoz köthető, hiszen ekkortájt jelentek meg a detektív testületek, amiből később a besúgó hálózat is kialakult. Kérdésként merülhet fel az emberben, hogy vajon ha külföldön nem ítélik el az efféle cselekményt, ahogy azt a fogalmi különbségek miatt is láthatjuk, akkor itthon vajon miért állnak az emberek másképp a fogalomhoz, és annak értelmezéséhez? A válasz az árulás megvetendő lélektanában rejlik, amelyet már Machiavelli is megfogalmazott a Fejedelem című könyvében. Viszont a történelmi háttér is meghatározó lehet a különböző értelmezés tekintetében. Itthon életek és családok mentek tönkre a besúgók miatt. Az államok hírigénye fajsúlyos kérdéssé vált, nagyobb biztonságot teremt, ha az ellenséges ország politikai lépéseiről tudomást szereznek, és fel tudnak készülni az ellenreakcióra. A politika működtető elemeinek a mai napig fontos tényezője közé sorolható a hírszerzés. A hatalom biztosítását tűzte ki célul, akár erkölcstelen eszközök alkalmazása útján. Demokrácia és diktatúra közötti különbség a hírszerzés intenzitásában, mértékében és módszerében van. Míg egy demokráciában (persze vannak kivételek..) nem az az elsődlegesen cél, hogy az állampolgárokról mindent kiderítsenek, ezáltal is tiszteletben tartva az emberek szabad döntéseinek jogát, addig a diktatúrákban fontos szerepet tölt be az információgyűjtés. A megfelelő információk birtokában tudják eldönteni, melyik állampolgár tölt be támogató szerepet, vagy éppen ellenséges szerepet. A „bevezető” után, következő bejegyzésben feltárom az olvasó előtt a saját felfedezésem, ami a kommunista korszak ügynöki mindennapjait és lelki változásait fogja bemutatni. (Esetleges személyiségtorzulásokat, melyeket már említettem az első bejegyzésemben.:) Laki Mirjam Ahogy az előző blogbejegyzés is illusztrálta, a kelet-európai szocialista rendszerek elfogadott filozófiája a marxizmus, annak is inkább a szovjet felső vezetés által elfogadott módosított változata volt.
Jelen véleménycikk arra szeretné ráirányítani a figyelmet, hogy az idősebbek által Magyarországon is ismert kötelezően előírt államfilozófia milyen elemekből tevődik össze és milyen történelemképpel dolgozik, a jövő heti cikk pedig ennek a történelemképnek a kritikája lesz. Ennek megértése sokkal közelebb vezethet minket ahhoz, hogy egyes gazdasági vagy kultúrpolitikai döntéseket a magyar szocializmus időszakából mélyebben megértsünk. Ahogy minden kormány, vagy rezsim irányítja az ország gazdaságát, közlekedését, jogi helyzetét stb. úgy a vezetés véleményt formál ideológiai jellegű kérdésekben is. Ha egy politikai rendszer filozófiáját szeretnénk megérteni, elsősorban azokkal a filozófusokkal kell foglalkoznunk, akiket a rendszer elismer, vagy akikre támaszkodik. Ahogy a legutóbb is jeleztem Marx úgy gondolta, hogy bizonyos gazdasági folyamatok közvetlenül csapódnak le a társadalomban,tehát ha egy civilizáció társadalmát szeretnénk megérteni elsősorban gazdaságát kell vizsgálnunk. Pontosabban azt, hogy milyenek a „termelési viszonyok” és milyen a „termelőerők tulajdonlása” Termelési viszonyok alá értendő minden a gazdaság és a termelés fejlettségét érintő tényező. (PL. mennyire iparosodott egy ország, milyen ásványkincsei vannak, milyen növények teremnek meg a földjén, van-e tengerhez való kijutása stb.) A termelőerők tulajdonviszonyai egyszerűbben megfogalmazva azt mutatják, hogy egy állam vagy társadalom gazdasági tényezői (mint a fentebbiek) kiknek a kezében összpontosulnak. Magyarán ki birtokolja a gazdasági termeléshez szükséges tényezőket. Azért nevezem ezeket ennyire tág fogalommal tényezőknek, mivel (ahogy Marx is látta) a történelem különböző korszakaiban alapvetően mások a gazdasági eszközök. Az ókori kelet városállamainak templomgazdaságában például a földműves a várostól (az államtól) kapta a szerszámokat hogy megművelhesse a földjét, cserébe a termény egy részét vissza kellett szolgáltatni a városnak, ami azoknak a dolgozóknak is osztott az élelemből, akik nem a földművelésben vesznek részt (pl. fazekasok, írnokok, stb.). Cserébe a földműves is beszerezhetett edényeket, amiket a fazekas szolgáltatott be, így mindenki hozzáférhetett olyan cikkekhez is amiket nem ő termelt meg. Ezt a rendszert váltotta Marx szerint a feudalizmus középkori rendszere, ahol a jobbágy nem birtokolta a földet, amin termelt, viszont ha megfizette a földesúrnak járó terményt (és az egyháznak járó adót) a megtermelt maradékkal úgy gazdálkodhatott, ahogy szerette volna. Összegyűjthette nehezebb időkre vagy elvihette a piacra, hogy más terményre vagy pénzre cserélje. Ezt váltotta a kapitalizmus, amelynek kezdetét Marx „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezi. Ez az un. bekerítések időszaka Angliában (középiskolás törikönyv fellapozása ajánlott). A kapitalista termelésben a termelő eszközök (pl. egy gép, gyártósor, munkaeszköz stb.) az üzem tulajdonosának a birtokában vannak, az üzem dolgozója pusztán használja ezeket a gépeket, amiket ezeken a gépeken megtermel viszont már nem az övé. A munkás munkája után fizetést kap, amelyet szabadon költhet (például arra, hogy megvegyen valami olyasmit, aminek a gyártásában ő is dolgozik). A kapitalizmusban a dolgozó (kulcsfogalom következik) elidegenedik a munkájától. Az elidegenedés az a folyamat, amely miatt a dolgozó nem érzi magát a közösség tevékeny és termelő részének, nem látja munkájában, hogy az a közösség vagy saját javát szolgálná. Az a munkás például, aki egy óraüzemben egész nap A fogaskereket helyez B fogaskerékre nem érzi olyan hasznosnak és teljesnek a munkáját, mint az a mesterember, aki egyedül saját szakértelmével hosszú napok munkája alatt egy egész órát szerkeszt össze. Persze gyártósorral sokkal több órát lehet sokkal gyorsabban létrehozni, de elvész a termelés mögül az „emberi oldal”. (Vajon miért olyan népszerű ma minden ami kézműves vagy handmade? Pontosan azért, mert a mai emberekben is megvan ez a reflex, szeretnek olyan dolgokat birtokolni, amik nem a tömegtermelésből esnek ki, hanem egy adott ember keze munkái. Az a bizonyos emberi oldal..) Látható tehát hogy Marx kapitalizmuskritikájának van alapja, és vannak helyzetek amiket helyesen és éleslátóan értékelt. A marxi történelemértelmezés viszont súlyos csúsztatásokkal és tévedésekkel terhelt. Kezdetben vala az őskommunizmus, egy ókort megelőző ősközösség ahol mindenki megosztotta a másikkal a termelt terményt/levadászott zsákmányt. Ebben az ősközösségben még nem létezett magántulajdon, nem alakultak ki a termelést kisajátító társadalmi osztályok. Marx történelmi értelmezése egy mondatban összefoglalható: Az emberiség történelme osztályharcok története. Ezt a nézőpontot vezeti végig Marx az egész történelmen. Mindig létezik egy elnyomó osztály, aki birtokolja a termelési tényezőket, és mindig létezik egy elnyomott osztály, aki termel ezekkel a tényezőkkel (mivel hogy nincs sajátja). Az ókor így Marx szerint a rabszolgatartó és a rabszolga, a középkor a földesúr és a jobbágy, a kapitalizmus a burzsoá és a proletár konfliktusa. A termelés hiába fejlődik, ez a társadalmi rétegződés mindig kimutatható. A cél pedig, hogy elérjük azt a társadalmi rendet ahol ez a konfliktus megszűnik. Marx szerint az utolsó ilyen konfliktusos korszak a kapitalizmus, ez a váltás kizárólag erőszakkal történhet, a burzsoázia erőszakos leváltásával, vagyonának elkobzásával és közös tulajdonba vételével. Amint a proletariátus ereje megszilárdult, a magántulajdon meg fog szűnni, és Marx szavaival élve: Mindenki képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint részesedik a javakból. (From each according to his abilities to each according to his needs ahogy az angol marxista mondja) Rengeteg dologba bele lehetne (és bele fogok) kötni ezzel a történelemértelmezéssel kapcsolatban, a legnagyobb probléma viszont mégis abban a nézetben van, hogy nagyívű, hosszantartó társadalmi változás csak forradalmi erőszakkal és vagyonelkobzással lehetséges. Ez a gondolat emberek ezreit szakította el szülőföldjüktől, családi házuktól, alapvető megélhetésüktől és olyan irracionális gazdasági helyzetet támogatott, amely a mindenki egyenlőségéből inkább a kiválasztottak egyenlőbbségéhez vezetett. Aki kételkedik bennem, vizsgálja meg a magyar gazdaságtörténet 1947 és 1989 közötti szakaszát. Harmati Ferenc A mai véleménycikk a saját véleményemet, felfedezésemet mutatja be. A téma a szakdolgozatom hipotézise és részben saját meggyőződésemet veti az olvasó elé. Úgy gondolom, hogy minden történelmi kor, minden külső nyomás, vagy jelen esetben egy több éven át tartó terror, alakítja az emberek mindennapjait, és a „jövő” generációinak gondolkodási metódusát. A kommunista rendszer a világ összes pontján zárt rendszerként működött, sokan megalkuvást kötöttek az állam bizonyos szerveivel, hogy nyugodtabban élhessék a mindennapjaikat. Könnyebb volt beletörődni, elfordulni, mint szembe menni a rendszerrel. Részben ez a gondolkodás játszik a mai napig fontos szerepet a mindennapjainkban, sokszor elkerüljük a kétséges szituációkat, elfogadjuk a „sorsunk”, nem merjük saját véleményünket felvállalni. A kommunizmus egyik legellenállóbb személyisége Mindszenty (Pehm) József volt, illetve a katolikus egyház, mely téma a következő bejegyzésemben kerül bemutatásra. Jelen cikk párhuzamba állítja Zimbardo-börtönkísérletét a kommunista rendszer működésével. Első körben röviden bemutatom magát a kísérletet. A cikk, annak ellenére elgondolkodtató gondolatokat fog feltárni, hogy Zimbardo-kísérletét a nagy közönség „megvalósultnak, elfogadottnak, vagy meghiúsultnak” tartja-e. Philip Zimbardo megrögződése volt, hogy negatív hatások alatt az emberi psziché képes kifordulni önmagából, és a tudattalan olyan árnyoldala tárul elénk, amit azelőtt nem ismertünk. A tudatos és tudattalan énünknek is van olyan része, melyet csak bizonyos külső hatás esetén tudunk megismerni, mindenre nem lehet felkészülni, lehetünk, akármilyen „felvilágosultak” önmagunkat illetően. Karrierjét 1971-ig az emberi lélek, gondolkodás negatív determinációjának feltárására szentelte. Hipotézisei bebizonyítására, 1971-ben létrehozta a stanfordi-börtönkísérletet, melyre egyetemisták jelentkezését várta. A börtönkörnyezet az egyetem alagsorában került kialakításra. Különböző pszichológiai-fizikai tesztek alapján a professzor kiválasztott 24 embert, főleg egyetemistákat. (Többek között vizsgálta, hogyan viszonyulnak az egyének a bezártsághoz, a nyomáshoz, és a hatalomhoz.) A kísérlet érdekessége, hogy egy több, mint 20 évet börtönben töltött rab is segítette Zimbardo munkáját, a hiteles környezet kialakításában. A kiválasztott egyetemistákat két csoportba osztották. Az egyik csoport a rabokból állt, míg a másik a börtönőrök csoportja volt. A kísérlet hitelességének fokozására bírósági tárgyalásokat is tartottak, ahol a raboknak kötelező volt megjelenni, azonban a bíróság adott forgatókönyv alapján megerősítette az ítéletet. Ha valaki ki akart szállni, lehetősége nem volt rá, hiszen azzal erősítenék a szimuláció hiteltelenségét.A kísérlet eredeti forgatókönyv szerint 14 napot ölelt volna fel, viszont a 6. nap után a professzor leállította azt. A fő ok az volt, hogy a szimulációban résztvevő börtönőrök kegyetlen erőszakot alkalmaztak a rabokon. Mivel normális környezet között a professzor csapatával együtt koordinálni tudta az eseményeket (lelki elnyomás korrigálása, elbeszélgetés a rabokkal, börtönőrökkel), ezért tarthatott a kísérlet több napig is, azonban a fizikai erőszak ellen „kénytelenek” voltak fellépni. A probléma abban leledzett, hogy az erőszak eszközeit alkalmazó egyetemisták, a börtönőrök élvezték, hogy bánthatják a másikat, élvezték azt, hogy hatalmi szerepben bármit megtehetnek. Annak ellenére, hogy a „börtönbe” került egyének tisztában voltak vele, hogy a nem mindennapi környezet csak egy szimuláció, hamar átrendeződtek a szerepek és hamar kifordultak magukból. A kísérlet végül azért tekinthető meghiúsultnak, mert sokan azt feltételezik, hogy a kísérlet résztvevői tudatában voltak, hogy egy kísérletben vesznek részt, tehát az egész csak egy illúzió és megjátszás. Azonban, ha ez az állítás igaz volna, miért kellett leállítani a szimulációt? Felmerül a kérdés, hogy vajon, ha mi hasonló szituációba kerülnénk mi lenne a reakciónk? Vajon tényleg ismerjük magunkat annyira, hogy tudjuk nem fordulnánk ki magunkból? Véleményem szerint az egész életünk önmagunk felfedezésére épül, tehát a kérdés megválaszolása kifejezetten nehéz. A hatalom nem való mindenkinek, azok a szerény, alázatos emberek, akik tényleges vezetőnek valók, valahogy sosem kerülnek előtérbe. A kísérlet bemutatása után, szeretném feltárni saját véleményemet. Ha Zimbardo-feltételezésére gondolunk, mely szerint az emberi psziché negatív oldala, könnyen átveheti az irányítást valós érzéseinken, nem meglepő felvetés, miért működött sokáig fegyelmezetten a kommunista-diktatúra. A kísérletben a rabok helyére illeszthetők a polgárok, azok az emberek, akik a rendszer terrorját akaratukon kívül kellett, hogy elszenvedjék. Azok az emberek, akik nem mertek ellenszegülni, hiszen életüket féltették. A rendszer stabilitása a jól kiépített személyi network-ben rejlett, törhetetlen hithű „agymosott” kommunisták irányították a rendszer, kik ismerték a pszichológiai manipuláció eszközeit. Ezen logika mentén a kísérletben a börtönőrök helyére illeszteném, a kommunista elitet, az Állambiztonsági szervek dolgozóit, irányítóit és a rendszer egyéb kiszolgálóit. Az ő szerepük sokkal egyszerűbb volt, mivel a „többséget” képviselték. A hatalom birtoklása miatt, úgy érezték bármit megtehetnek, bárkin átgázolhatnak és minden bűnük következmény nélkül „megbocsájtásra” kerül. Itt jön a képbe a „tömegpszichózis”, az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat, ha egy bizonyos közösséghez tartoznak, védve és támogatva vannak. Ha valaki a tömeg gondolkodásával ellen megy, annak komoly következményei lehetnek. A személyiség változások az államvédelmi szervek dolgozóin talán jobban észlelhető, mint a polgárokén. Párhuzamba állítható a börtönőrök személyiségével. Élvezték, hogy bármit megtehetnek a polgárokkal, következmény nélkül. Az erőfitoktatáshoz hozzátartozott az is, hogy a tényleges hatalom a kezükben volt, így tényleg bármit megtehettek, ugyanúgy ahogy a börtön-kísérletben láthattuk, az államvédelmi emberek sem vetették meg az erőszakot, lelki terrort, és a megfélemlítést sem. Lehet, hogy tudatában sem voltak, hogy milyen következményekkel járnak a megszorítások, és a lelki terror. Társadalmunk azóta bizalmatlanabb, és a félelem már megszokott érzelmeink közé tartozik. Ha a kérdés kapcsán csak arra gondolunk, hogy a multik miképpen figyelnek meg minket okostelefonunk alapján.. A kommunista diktatúrában a polgárok elvesztették a magán életüket, személyes szférájukat, identitásukat, és néha a személyiségüket is. Sosem tudhatták éppen mit követtek el, amivel „kijátsszák” a hatalom haragját, vagy éppen mit nem követtek el, amit majd később rájuk bizonyítanak. A bírók, akik a koncepciós tárgyalásokat vezényelték, ugyanolyan forgatókönyv alapján hoztak ítéletet, ahogy azt a börtönkísérletben is láthattuk. Előre tudták mit kell mondani, és milyen büntetést „kell” kiróni a polgárokra. Véleményem szerint a tudat, és az emberek mentalitása fejlődik a legnehezebben, így ha a mai viszonylatban hasonló helyzet állna fent, mint ami a szocializmusban, akkor a dolgok ma sem alakulnának másképp. Ha valakiben az agresszió legkisebb jele is benne van, akkor kegyetlenségeket képes elkövetni, ahogy azt a megfigyelések és a perek során is láthattuk. Ha a közös „hibánk” fejlesztésével nem foglalkozunk, akkor a későbbiekben is megvezethetőek maradunk, és ki tudja legközelebb mihez vezet az emberi naivság és bizalom. A 21.században nem kell szembenéznünk azzal a kegyetlenséggel, ami a kommunista diktatúra mindennapjait átlengte, viszont a „történelem” megemésztéséhez szükség van a racionális gondolkodásunkra, és a hibákból közösen építkeznünk kell. Laki Mirjam Aki akár kevéssé is ismeri a magyar történelmet, annak lehet képe arról, mekkora változásokat hozott Magyarországon az 1989-90-es időszak. Új demokratikus intézmények, történelmi pártok, koalíciós kormány és a hazánkban igen rosszul csengő privatizáció. Emellett szabadabb vállalkozás, szabadabb erkölcsök és önkifejezés, az állami és kulturális kontroll gyengülése a közélet felett. De vajon a fejekben, is megtörtént a rendszerváltás? A szellemben, a világfelfogásban és a közgondolkodásban mennyi változást hozott az elmúlt 30 év? Talán kevesebbet, mint gondolnánk…
Az idősebbek talán még hallomásból ismerik a „dialektikus materializmus” és „politikai gazdaságtan” kifejezéseket, a fiatalabbaknak (sajnos?/szerencsére?) ez már nem sokat mond. Az előző rendszer ugyanis deklaráltan a materializmust, annak is Marx és Lenin által kidolgozott változatát érvényesítette, sőt kizárólagossá tette. Persze azt sem pontosan, hiszen a politikát mindig a filozófiának csak az a része érdekli, amiből ideológiát és önigazolást kovácsolhat. A politika nem érdeklődik a részletek és árnyalatok iránt, egyszerűen körvonalazható és azonosítható ellenségképet keres. Olyan kategóriát, ami elég nagy ahhoz, hogy mindenkinek legyen róla véleménye, de elég tág ahhoz, hogy bárki beleférjen, akit a politika nem kedvel. Ez ma sincs másképp. Így lett például a kommunista uralom kiépülését segítő és az első pereket levezénylő Rajk Lászlóból a későbbi vádirat szerint jugoszláv kém. A magyar szocialista rendszer egyetlen dologtól rettegett igazán, egy második 56-tól. Kádár János így tett az országnak egy „visszautasíthatatlan ajánlatot”. Biztosítjuk a relatív jólétet, sőt lassú gyarapodási és megtakarítási lehetőséget, alacsonyan tartott árakat (a 70s évek végéig), munkahelyet mindenkinek (legalábbis papíron) cserébe csak a csendes beleegyezésed kérjük. (elfogadod a felhasználási feltételeket?) Ha nem kritizálod nyíltan a rendszert és nem mész szembe az ideológiai fővonallal, neked sem esik komoly bántódásod. Röviden: A szimbolikus, ideológiai és önkifejezési tilalmat a rendszer anyagi juttatásokkal kompenzálta. Sőt, az önelnyomást jutalmazta. Így lettünk mi a legvidámabb barakk, ahol szabadságodat, az önkifejezésedet, a kreativitásodat és az egyéniségedet kellett letenned a TSZ kapujában, cserébe hazavihettél egy fuvar téglát, amire utána senki nem kérdezett rá. Milyen mentalitást szült az átlagemberben ez az „alku”?
Bár a szocialista világrendet elképesztő gyorsasággal és brutalitással váltotta a „szép új világ”, a tőkés szabadpiaci (kapitalista) rend, a generáció anyagiakhoz viszonyuló mentalitása mégsem változott sokat. Ennek miértjeiről a későbbi véleménycikkeket kövesd figyelemmel. Ahhoz, hogy megértsük a marxi materializmus milyen hatással volt a kultúránkra, Marx két elméletével feltétlenül meg kell ismerkednünk. Az alap és felépítmény elmélete szerint az emberi kultúrának materiális (anyagi) alapja van, erre rakódik rá a kultúra, művészetek, vallás, mint felépítmény. A kultúrát tehát az határozza meg, hogy egy országnak milyen anyagi lehetőségei (nyersanyagai, ipara, mezőgazdasága, ásványkincsei, földrajza stb.) vannak. Eszerint tehát minden kulturális termék a gazdaságból vezethető le, a kultúra viszont nem tud visszahatni a gazdaságra, mivel abból ered. A másik alapvető marxi elmélet az ún. fejlődési paradigma. Eszerint, egy társadalom fejlettsége megegyezik termelő eszközeinek és termelési módjának fejlettségével. Kissé leegyszerűsítve: minél korszerűbb a termelése egy társadalomnak, maga a társadalom is annál fejlettebb, ennek ez az egy meghatározója van. Ez a két elmélet alapvetően meghatározta a magyar közgondolkodást is, elkerülhetetlenül egy anyagiasabb, a kultúrát, morált és eszményeket csak második vagy harmadik helyre tételező véleményt népszerűsített, ez a folyamatos propagandának és irányított kultúraiparnak köszönhetően pedig teret is nyert a magyar közgondolkodásban. A kommunista vezetésnek persze érdekében is állt, hogy a kultúrát másodlagosként állítsák be a termeléshez képest, hiszen a korábbi rendszer kulturális elitje (a főnemesség, a papság és vállalkozó) a szocialista rendszer ellenségének számított. Hogy miként vezetett ez el ahhoz az értékszemlélethez, amit ma is látunk, és milyen további hatásai voltak Karl Marx filozófiájának a szocialista emberképre, az az elkövetkezendő hetek írásaiból kiderül. Olvass minket, ha érdekel, hogyan segíthet a filozófia, a történettudomány vagy a pszichológia megérteni a körülöttünk lévő világot. Bárkivel előfordulhatott már, hogy egy egyszerű beszélgetés, vagy barátokkal töltött iszogatás után szóba került a kommunizmus. Hogy is kerülhetne ki a közbeszéd tárgyából ez a több, mint 50 évig tartó korszak? A viták középpontjában, azonban legtöbbször nem a korszak értelmezése áll. Sokan úgy gondoljuk, hogy az, ami történt helytelen és emberiség elleni erőszak, azonban arról már kevesebben beszélünk, hogy a történelmi szükségszerűség mellett, miképp hat a mai napig az emberi viselkedésre a korszak utószele. Jelen (és későbbi) véleménycikk(ek) a vitákon kívüli pszichológiai kérdéseket latolgatják, feszegetve ezzel a szakirodalomban elfogadott állításokat.
Vajon miért alakult úgy Magyarország történelme, hogy a legtöbb esetben a vesztes, leuralt, irányított és manipulált országként, bárki bármikor bármit megtehetett velünk? „Szent István” országa vajon örökre csak a múlt részét képezi majd, vagy megéljük, hogy országunk szabad, független, befolyásoktól mentes? A későbbi tanulmányok választ adhatnak ezekre a kérdésekre. Azonban kanyarodjunk vissza a kommunizmushoz. Miért gondolom úgy, hogy a kommunizmus egy olyan pszichológiai-lelki terror, mely a mai napig befolyásolja az emberek mindennapjait? A választásoktól távol maradó egyének magas száma alátámaszthatja az előbbi állításom. A pszichológia a mindennapjaink részét képezi, napunk során többször teszteljük a körülöttünk lévőket, akár tudatlanul is. Az első benyomás, egy ismerkedés során túlnyomóan rányomja a bélyegét az adott személlyel való kapcsolatunkra. Miért van az, hogy akár pár perc alatt képesek vagyunk eldönteni kit kedvelünk vagy éppen kit kevésbé? Ha valaki foglalkozik a pszichológiával és az emberi viselkedéssel, akkor könnyen manipulálhat, olyan embereket, akik kevésbé jártasok a témában. Alapvetően két fő attitűdöt tudunk megkülönböztetni: Az egyik az autokrata típus, akit nehéz manipulálni és saját meggyőződése szerint éli a mindennapjait. Sokszor a hatalomuralmi „párbajok” során győztesként kerül ki, ő az, aki inkább manipulál másokat, vagy determinálja a „gyengébbik” fél gondolatait. A másik fő viselkedés forma lehetne a behódoló attitűd. Sokszor egy autokrata személyiség is válhat behódolóvá, bizonyos lelki nyomás, terror, vagy megfélemlítés hatására. Ha a két fő attitűdöt vesszük alapul, akkor könnyen megállapíthatjuk, hogy a kommunizmusban ki melyik kategóriába tartozott. A vezető elit, vagy éppen az ügynöki hálózatban a tartótisztek, a Belügyminisztérium vezetői hatalmukból adódóan az első kategóriába sorolhatók. Sok személyiség zavarral, vagy meghasonulással találkozunk sorsaikat figyelve. Azonban a hosszú ranglétrát végig járva rendszerhűségük megkérdőjelezhetetlen volt, mindemellett elég közelről ismerték az emberi viselkedést, és adott esetben a terror alkalmazásától sem rettentek vissza. Az által, hogy a pszichológiában jártas emberekről beszélünk, könnyen megérthetjük miért is működhetett hosszú évekig sikeres fegyelemben a kommunizmus. Az ügynök hálózat kiépítéséhez mindössze kompromittáló adatokra volt szükség, vagy munka általi ellehetetlenítésre. Viszont a mindennapokat körbelengte a félelem, az emberek bizonytalanok voltak „barátaikat” illetően is. Féltek, hogy jön a fekete autó és az életük végéhez ér. A rendszert kiszolgáló elit ellehetetlenítése, vagy a nép előtti példastatuálása sem volt meglepő. Gondoljunk csak Rajk László és társainak a perére, melyről egy későbbi cikkben bővebb háttérinformációt osztok meg. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatásaim alapján (későbbiekben ÁBTL), egyháztörténeti iratok elemzése közben találtam az egyik dokumentum alján egy érdekes közleményt, amely alátámasztja a negatív lelki változásról kialakult képemet. (Neveket és fő történetet egy későbbi cikkben fogok megosztani) Egy ügynök komoly lelki változását, és az eltoló effektus (mikor az egyén kivonja magát a élete cselekményéből, és mint egy idegen kezdd el a saját munkájáról beszélni) megjelenését véltem felfedezni. A történet érdekessége, abban rejlik, hogy nem csak én vettem észre a dokumentumokon átívelő változást, hanem az ügynök tartótisztjei is, így hát az ügynököt kivonták a későbbi munkából, miután több „elbeszélgetés” után sem változott a személyes hozzáállása. Ez csak egy eset, azonban egy egész nemzet él a megtorlás utáni lelki gátak kereszttüzében. Melyikünk ne hallotta volna otthon, hogy a konfrontációt kerüljük az iskolában, vagy kisebb közegben?! Ez az egyik meghatározó mentalitás, amit az éveken át tartó terror ránk hagyott. Nagyszüleinknek, szüleinknek könnyebb volt, ha a konfliktust kerülték és az életet „problémáktól” mentesen igyekezték élni. Elég volt a megélhetés kérdésköréről vagy a rétes sütésről beszélgetni kisebb társaságban. Mindenki a saját dolgával foglalkozott, igyekezett fenntartani a normális családi légkört, annak ellenére, hogy a félelem a mindennapok része volt, az emberek nem mertek beszélni róla. És hogy miért lehetett ez így? Mivel a kommunisták minden eszköze megvolt az ellehetetlenítésre, mint már említettem, elég volt a sok magánjellegű példa és az emberek máris „visszahúzódtak” a négy fal mögé. Az egykori Szovjetunió erős vezetősége jó munkáskádereket nevelt ki, olyan embereket, akik szintén félelemben élték mindennapjaikat, viszont biztosabb helyük volt a rendszerben, mint a mindennapi polgároknak. A kommunizmus úgy épült fel, hogy az egyén a legkisebb helyet foglalja el a rendszerben. Senki nem foglalkozott azzal, ha valaki mással jót tett, ellenben azzal rengeteget foglalkoztak, hogy a Párt érdekeit és céljait szolgálják. Aktualizálása a kérdéskörnek: mindannyian feszültek vagyunk a jelenlegi járványhelyzetet illetően. Ez egy olyan hatás, mely ellen nem tudunk mit tenni, melyet nem tudunk befolyásolni. Elfogadjuk és megpróbálunk együtt élni vele. Őseink ugyanígy élték a mindennapjaikat, félelemben, feszültségben, elfogadóan. Könnyebb volt „elfogadni” a kialakult helyzetet, mint szembe menni a tömeggel és ellentmondani annak. Blogunk elsőszámú célja, hogy szembe menjünk az elfogadottal és merjünk véleményt formálni. Ha tetszett az írásunk, akkor találkozunk a következőben. 😊 |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |