Az előző bejegyzésben, bemutattam az ügynökök történelmi szerepét és munkájuk főbb mozgatórugóit. A mostani olvasmányban bevezetem az érdeklődőket a hátsó szálak megismerésébe, hogy miért torzul az ügynökök pszichéje, miért éltekmeghasonulva és mik lehetnek ennek a változásnak a főbb okai. Jelen tanulmány főleg a pszichológiai megközelítést tartalmazza az ügynökök, de akár a mindennapi emberek életét illetőleg. A későbbiekben saját kutatási eredményeimet, illetve saját véleményemet fogom az olvasó elé tárni. Sigmund Freud, a következőket mondta: „Aki külsőleg egyre tökéletesebb, annak egyre több démon uralja a belső értékeit”. Ha az idézetet az ügynökök szempontjából közelítjük, akkor nem meglepő az az állítás, hogy minden ügynök meghasonulva élte a mindennapjait. A „látszat” emberei voltak, kifelé a tökéletességet mutatták, miközben nem tudhatjuk, hogy a belsőjükben mi zajlott igazán. Mind emberek vagyunk, és nagyon jól tudjuk, hogy más szituációkban, vagy más közösségekben, máshogy viselkedünk, ez természetes is. Viszont nekünk az egészséges egyensúlyt sokkal egyszerűbb megtartani, mint azoknak az embereknek, akik az a munkájuk, hogy beépüljenek közösségekbe és információt szállítsanak a felettesüknek. A munka tökéletes elvégzéséhez szükség van a „szereppel” való azonosulásra. A hitelesség megtartásához pedig nem csak az adott szituációban kell az ügynököknek, azonosulni szerepükkel, hanem munkán kívül is.Orwell 1984 regénye tökéletesen szemlélteti, hogy milyen félelmetes, mikor az egész társadalom „beépített” ügynökök sokaságából áll. Mennyire tartunk attól, hogy más rólunk szállíthat információt, illetve, hogy az az „információ” valós-e vagy sem, és mi lesz a következménye. A kommunizmusban az egyházüldözés a mindennapos élet részét képezte. A Pártállam az egyházra és annak különböző szerveire, úgy tekintett, mint ördögtől való dologra, hiszen tisztába voltak, hogy míg „ők” megvezetik az embereket és kényszer hatására (vagy hatalomvágy, vagy meggyőződés) csatlakoznak hozzájuk, (akár meggyőződés alapján is, viszont a hit kérdésével nem összevethető a kommunista meggyőződés) az egyház a valós hitéleti értékekre helyezte és helyezi a mai napig a hangsúlyt. Nem meglepő, hiszen a vallásnak, a hitnek a mai napig fontos szerepe van a társadalmunkban. A kutatásai területeim között szerepel a kommunizmus alattis működő föld alatt szerveződő katolikus közösség, a Regnum Marianum vizsgálata. Az előbbiekben bemutatott „gondolati síkon”felvázolt személyiség változásokat az operatív dossziékban talált személyiség torzulással fogom illusztrálni, majd a tanulmány végén összegzem a gondolataim. Előljáróban egy rövid bemutató a Regnum Marianumról: a szervezet a 19.században kezdte meg a működését. A fő motivációjuk a kommunizmus alatt a fiatalok politikától mentes nevelése volt, hiszen az iskolákban a fiatalság nem kapott megfelelő oktatást, és az információk csak szűrten jutottak el az emberekhez. A nyilas rémuralom alatt, illetve a kommunizmus alatt is titokban szerveződtek, hiszen a Párt ellenségnek kiáltotta ki őket. A későbbi bejegyzéseimben mélyebb tartalmakat is olvashattok a szervezetet illetően. Az operatív dossziék elemzése során felfedeztem, hogy több ügynök személyisége megváltozott. Példaként említhetem „Lakatos” fedőnevű ügynök esetét. Az ügynök Werner Alajos (Regnum Marianum házfőnöke) megfigyelésén dolgozott, és róla, illetve a Regnumról közvetített információt a Belügyminisztériumnak. Beszélgetéseket folytatott Wernerrel a tízparancsolatról, a hatalom kegyetlenségéről, a vallásüldözésről és a hit kérdéséről. Az ügynök szempontjából az első meghasonulás itt kezdődhetett. Hiszen meggyőződésből, vagy kényszer hatására lépett ügynöki sorba, viszont ha egy hívő emberrel beszélget és a valós értékekről hall, akkor már bizonytalan szituációba kerül, hiszen nem tudja eldönteni „kinek higgyen”.(Az erős személyiségű embereknél hasonló személyiség torzulás nem valószínűsíthető, hiszen a meggyőződés belülről fakadó gondolat.) Közeli kapcsolatot ápoltak, Werner alapjellemére igaz volt, hogy bárki kérdéssel fordult hozzá ő szívesen segített. Feltételezhető, hogy a tanítások következtében változott meg az ügynök személyisége, és hozzáállása a „munkájához”. A következőkben bemutatom „Lakatos” fedőnevű ügynök személyiség torzulását. 1959 végére (a nagy egyházi perek előtti időszak) tehetők ezek a beszélgetések, azt szükséges megjegyeznem, hogy „Lakatos” ugyan nem az elejétől fogva dolgozott a Regnumon, de hamar bekerült a vezetői kör munkájába, és véleményem szerint az „árulás” olyan lelki problémát okozott neki, amit nem tudott feldolgozni. A beszélgetés után, illetve azután, hogy az államhatalom keményebben igyekezett fellépni a Regnum ellen például - intézkedési tervet készítettek, melyben pontról-pontra rögzítették, hogyan fogják őrizetbe venni a regnumi vezetőket -, nem azt tervezték, hogy 1960 novemberében fogják el őket hanem, hogy 1959 szeptembere-októbere körül. „Lakatos” fedőnevű ügynök nem bírta a terhet és a kettősséget, mely körül vette „munkája” miatt. Az ügynök viselkedése láthatóan megváltozott ezután, már nem egyes szám első személyben írta jelentéseit, hanem mint egy „idegen” – egyes szám harmadik személyben – jelölte meg magát. Tehát kivette magát a saját szerepéből, és egy másfajta olvasatban kezdett el írni. Ezt a jelenséget hívjuk „eltávolítási effektusnak”.(Mikor a személy, mint egy idegen jelöli meg saját magát, megkerülve ezzel a felelősséget) Ezt felettesei is észrevették, és a dossziéban, a lap alján Berényi rendőrfőhadnagy jelezte a jelentést aláíró rendőrhadnagynak, hogy a jelentés érdekes és szükséges beszélniük róla. Ez a „párbeszéd” a két hadnagy között, több jelentésen át zajlott. Az ügyön „Lakatos” továbbra is dolgozott, viszont kevesebb megbízást kapott, talán azért, mert felettesei észrevették a pszichológiai változást a személyiségén. Az ügynök egyfelől megkedvelte Wernert, és a Regnumi közösséget, másfelől tudta, hogy a munkáját teljesítenie kell nem bírta a terhet, a kettőséget, a kétszínűséget és az álszentséget. Védekezésként egy „burkot” húzott maga köré, és gyakorlatilag kívülről szemlélte az eseményeket. Az Államvédelem munkáját átszőtte a pszichológia, - talán nem szakértői szinten – de a mindennapokban alkalmazták a megfigyelések „tanulságait”. A későbbi jelentéseiben is észrevehető a megváltozott fogalmazási stílus. A rendőrhadnagyok megbeszélésén nem tudjuk miről beszélhettek, viszont abban biztos vagyok, hogy a változást ők is észrevették. Kegyetlenségnek vélem, hogy mindezek ellenére, csak a saját igazukat hajtva más emberek kárán igyekeztek céljukat elérni, nem foglalkozva közben azzal, hogy kit tesznek tönkre, vagy hogy egyáltalán van-e értelme a tevékenységüknek. Az előbbi mozzanatból is látható, hogy milyen keveset „ért” az ember, mint egyéni lény a kommunista diktatúra időszakában.A megfélemlítést, ahogy az korábbi bejegyzéseimben említettem „fegyelmező” célzattal használták, kihasználva ezzel a félelmet, mint alapvető érzelmet. Az említett ügynökkel folytatott „elbeszélgetésen”, feltételezhetően használták a fizikai terrort, hogy változtassanak hozzáállásán. Politika-pszichológia kapcsolatáról, több rezidens is írt környezettanulmányt, hiszen a megfelelő „eszközök” birtokában voltak, és az emberekre nem, mint lény tekintettek, hanem mint egy „projekt”. Ha visszatekintünk az idézetre, melyet Freud mondott, tisztán látjuk, hogy a képmutatásnak milyen következményei lehetnek. Lehet, hogy a titkosügynökök „külsőleg” tökéletesnek tűntek, hiszen szükség volt a beilleszkedéshez, viszont valós személyiségüket nem ismerjük és az előbbiek alapján csak feltételezhetjük, hogy meghasonulva élték az életüket. Az ügynökök tették a dolgukat, viszont többször volt, hogy „kényszerszabadságra” kellett vonulniuk, mivel elveszítették személyiségük valós „talapzatát”. „Novák József” fedőnevű ügynök, aki szintén a Regnumról készített jelentéseket, egyik szabadságán önkéntesen járt templomba, ami egyfelől meghasonulása következménye is lehet, a kényszer szerepéhez való alkalmazkodáshoz, vagy pedig valós meggyőződés.(Ha úgy tetszik: „megtérés”) Az ügynökök álarcot húztak, legbelül viszont lázadtak szerepük ellen és minden percben bűnösnek érezték magukat tettük miatt. Érdekes belegondolni, hogy hasonló szituációban, mi vajon mit tennénk? Ahogy említettem mi is álarcokat húzunk. Kérdésként merül fel, hogy egy bizonytalan helyzet következtében képesek vagyunk-e ledobni a „maszkunkat”, vagy hagyjuk, hogy személyiségünk negatív aspektusba forduljon át. Ahogy láttuk a Zimbardo-kísérlet kapcsán a „rossz” bárkiben bent lehet, nem tudhatjuk, hogy egy kényszer szituáció mit hozhat ki belőlünk. Laki Mirjam
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |