Ahogyan az előző cikk a marxi történetszemlélet pontos, bár leegyszerűsített leírását adja, úgy a mai cikk ennek mélyreható kritikáját célozza. A Scholapolitica a közvélemény formálása mellet feladatának tekinti az általa bemutatott témák pontos és többirányú elemzését. Ennek értelmében ez a cikk kizárólag Karl Marx történetértelmezésére, és annak kritikájára szorítkozik, nem veszi tehát figyelembe azt az (egyébként rettentő sokrétű) nyugati marxista hagyományt, ami ezeket az elméleteket az évek alatt finomította és formálta. Ahogy a legutóbb is láttuk, Marx saját korának értelmezésében (és részben a mi korunkéban is) pontosan látta a kapitalizmus működését. A jövővel és a múlttal kapcsolatos írásai viszont nemcsak pontatlanok, de még kifejezetten forradalminak sem lehet őket nevezni….látni fogjuk miért. Ahogy a legutóbbi írásomban felvázoltam, a klasszikus marxizmus feltételez egy írott történelem előtti „boldog ősállapotot”, az őskommunista termelő közösség létezését, ahol nem alakult még ki a magántulajdon. Ettől távolodott el a civilizáció az ókorban, majd a középkorban és a kapitalizmusban csak mélyültek az ellentétek. Marxnak ezt az elméletét egyébként elég erősen inspirálta Jean-Jacques Rousseau XVIII. századi francia filozófus. Rousseau az Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című művében egy marxéhoz nagyon hasonló történelemképet fest fel, és szintén a magántulajdon és vagyonfelhalmozás megjelenéséhez köti az ókor kezdetét. Létezik viszont egy egyértelműbb párhuzam is a két gondolkodó között. Rousseau a Társadalmi Szerződés (Du Contrat Social) c. művében írja, hogy „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.” Aki ismeri a marxizmus alapvető jelmondatait, annak pedig nem ismeretlen a Kommunista kiáltvány tételmondata: „A proletárok e forradalomban csak a láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.” Apró megjegyzés, hogy a kortárs nyugati politikai gondolkodásban evidencia a Rousseau-Marx párhuzam, sok érdeklődő olvasó viszont elfelejti, hogy Marx nem az első szocialista gondolkodó, és az elméletei jelentős részét más gondolkodók inspirálták. Az egyik előzmény Hegel dialektikus filozófiája, amely szerint egy történelmi állapottal szemben mindig kialakul egy ellenállapot, ez a két állapot viszont egy harmadikban oldódik fel, de a két állapot konfliktusa nem szűnik meg, sőt megőrződik. (Ezt hívja a filozófia csúnya szóval Aufhebung-nak). A másik fő előzmény az un. klasszikus közgazdaságtani iskola (elsősorban Smith és Ricardo) értékelmélete. Illetve egy harmadik, legalább ilyen jelentős előzmény az utópista szocialisták (mint Fourier, Proudhon, St.Simon stb.) munkássága. A marxi történelemszemlélet lényege, hogy egy boldog és tökéletes ősállapot után egy „erkölcsi zuhanás” következik be, ez végig halad a történelmen, miközben a kizsákmányolás, az elidegenedés, a proletárok terhei egyre növekednek, addig a pontig, amíg a proletárforradalom el nem törli a rendszert. Ezzel megszűntetné a társadalmi osztályok átöröklődő konfliktusát, és a nemzetköziség jegyében új világtársadalom alakul ki, amelyben megszűnik a magántulajdon és az emberek közötti hierarchia. Ez egyfajta visszatérés lenne a boldog alapállapothoz az egész világ számára. Ez a mintázat olyannyira nem egyedi, hogy szinte nincs olyan ókori kultúra, amely más világképben gondolkodott volna. Létezett egy kezdeti boldog állapot, ami az egész emberiség számára leromlott, az emberiség történelme maga ez a folyamatos leromlás. (Ez gyakorlatilag Hésziodosz Munkák ás napok – Ἔργα καὶ Ἡμέραι – c. művében található gondolat). Ha a konkrét történeti tévedésekre is ki akarunk térni, arra is találunk példát szép számmal. Marx nem mutat fel például semmilyen történelmi bizonyítékot arra, hogy az általa leírt történelem előtti „boldog békeidő” létezett volna. Alapvetően egy eurocentrista megközelítést alkalmaz az egész világ leírására (egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy az ázsiai fejlődés mennyire más társadalomszervezéssel és tulajdonszerkezettel rendelkezik). Hogy csak néhány problémát említsek Marx felfogásával kapcsolatban:
Arról nem is beszélve, hogy a marxi forradalomtézis is hibás, a német gondolkodó szerint, ugyanis a proletár-forradalom szükségszerűen akkor tör ki, amikor a proletariátus elnyomása a legnagyobb fokot éri el, ez pedig értelemszerűen a legfejlettebb kapitalista országban fog megtörténni (vagyis Marx szerint Angliában). Érdemes megfigyelni, hogy bár Angliában egyáltalán nem tört ki szocialista forradalom, a cári Oroszországban, a Monarchiában, de akár a Német-császárságban is komoly megmozdulások történtek 1918-19-20 táján. Ez viszont cáfolja a fejlettség = forradalom tételt. Ezeknek a történelmi csúsztatásoknak és tévedéseknek a megvilágítása úgy vélem, közelebb vezethet bennünket a totális diktatúrák leegyszerűsítő logikájának megértéséhez. A totalitás mindig jóban és rosszban, helyesben és helytelenben gondolkodik, csak az igazságot kereső ember fejében léteznek szürke zónák, ahol nem minden A vagy B. A Scholapolitica, mint szellemi műhely is azt a folyamatot tűzte ki célul, hogy minél több ember számára feltárja ezt a szürke zónát. Reméljük a munkánkat siker koronázza majd. Harmati Ferenc Ügynöki sorsok, Orwelli-rémálom?Az előző tanulmányokban bemutattuk kutatási területeink fontosabb fordulatait. A felvezetett témáim alapján a mostani (és a következő) bejegyzésemben szeretnék mélyebb betekintést nyújtani az olvasónak, a kommunista-diktatúra legfontosabb mozgatórugójába, az ügynöki sorsokba. A rendszert kiszolgáló egyének életébe, kik nem egy esetben élték életüket meghasonulva, személyiségük fontosabb elveit és elemeit elveszítve. A zsarolás és a kényszerítés az ő életüket se kerülte el. (Talán rajtuk jobban csattant a Belügyminisztérium „óvatos” keze) George Orwell 1984 című regénye, melyet 1948-ban vetett papírra a kommunizmus mindennapjait mutatja be. A regény többek között valós eseményt jósolt meg és az emberi kapcsolatokat kiválóan hozza közelebb az olvasóhoz a korszakban. Azt a „félelmet” mutatja be, mely a kommunista diktatúra mindennapjait jelentette, családtagjaink közelebbről érzékelték és nem beszéltek róla. (Lehet a mai napig hallgatnak, hiszen az idő a negatív élményt megszépítheti) Ha nem tetted és érdekel az elvont gondolat, vagy egyszerűen csak szeretnéd megérteni a rendszer működését a polgárok szemszögéből, akkor ajánlom a könyv elolvasását, nekem a kedvenc regényeim között szerepel. Kezdjük a legelején. A politika kitágította a határait, a vezetők, vagy a jelentősebb szervezetek szeretnének többet tudni rólunk, hiszen azáltal válunk manipulálhatóvá, kiszámíthatóvá, és olykor megalkuvóvá, ha minél több információt szereznek rólunk. A saját magunkról közvetített információk többségét a tudtunk nélkül szerzik meg rólunk a multinacionális vállalatok eredményességük elérése érdekében. A hírszerzés megjelenése nem számít újkeletű dolognak. Az első nagyobb, szervezettebb hírszerző akció a Vesztfáliai-béke köré összpontosult. A harmincéves háború lezárása során kezdődött el a hírigény iránti megnőtt érdeklődés, a diplomáciai kapcsolatok szervezett feltérképezése, és az ellenfél esetleges rossz lépéseinek kiaknázása végett megindult a diplomaták közötti információgyűjtés. A háborúk megindulásával a hírigény fokozatosan erősödött. A biztonság érzethet hozzátartozott, hogy az ellenséges országgal szemben „felderítő” hadjáratot indítottak. A felderítés a háborúk idején lehetett katona politikai, ám a modern korban ezzel ellenben inkább politikai célú információ szerzés zajlott/zajlik. Az információ iránti megnőtt kereslet az ipari forradalmak elindulásával, és a gazdasági versennyel csak tovább fokozódott. Kémhálózatok kiépítésére került sor eleinte a multinacionális gazdasági vállalatoknál, majd később az országok között lévő politikai versengésben is aktív szerepet játszott. Az első, de inkább a második világháborúban jelentős szerepet töltött be a kémkedés, információgyűjtés, hogy kiaknázhatóvá váljon az országok számára az ellenséges ország esetleges politikai, katonai lépése. Az ügynök hálózaton belül két nagyobb típust tudunk megkülönböztetni, az egyik a rezidens, akinek a feladatköre lényegében az alárendelt titkosügynök (a másik nagyobb típus) beszervezése és felügyelete. Az információt általában a magasabb rendfokozatot birtokló egyénnek szállították. Mindennapos dolognak számított, hogy a beszervezett ügynök nem tudott mindent a rezidenséről. Erre azért volt szükség, mert sosem tudhatták vajon az ügynök nem szállít-e másik rivális cégnek, vagy szervezetnek információt. De vajon van értelme ennek a sok bizonytalan lépésnek, és az állandó aggódásnak? A titkosügynöki kapcsolatok tekintetében kétféle kapcsolatról beszélhetünk: az egyik a hivatalos kapcsolat, a másik pedig a társadalmi kapcsolat. A hivatalos kapcsolat során az egyén politikai meggyőződése miatt segíti az állambiztonsági munkát, kölcsönös bizalmon és támogatáson alapszik az operatív tiszt és a beszervezett ügynök közötti viszony. A megbízását az ügynök közvetlenül az államvédelmi szervtől kapta. A társadalmi kapcsolat pedig inkább egy érzelmi indíttatású kapcsolat. Aki a szocialista rendszer hű támogatója (az már más kérdés, hogy vajon a támogató szerep nem csak egy védelmi mechanizmus, amelyet a félelem váltott ki?), önként támogatja az államvédelem munkáját, és az ellenséges személyekről, ellenséges magatartásról készített önkéntes jelentése alapján bizonyítja a munkáját. A Párt „hiteles” véleménye ez volt, viszont találkozhatunk, olyan esetekkel is, mikor a „támogató” szerep, azért következik be, mert az államvédelem fenyegetést jelentett a polgárokra nézve. A „besúgó” szindróma egy felettébb érdekes történelmi kontextussal rendelkezik. Gyakorlatilag az emberek mentalitása és életfelfogása következtében alakult ki. Amerikában főképpen titkosügynökökről beszélnek manapság is az emberek, ahogy ez régen se volt máskepp. Viszont itthon, illetve a kelet-közép-európai régiók jelentős részében besúgókról beszélünk. Ez a különbség hazai tekintetben a Horthy-korszakhoz köthető, hiszen ekkortájt jelentek meg a detektív testületek, amiből később a besúgó hálózat is kialakult. Kérdésként merülhet fel az emberben, hogy vajon ha külföldön nem ítélik el az efféle cselekményt, ahogy azt a fogalmi különbségek miatt is láthatjuk, akkor itthon vajon miért állnak az emberek másképp a fogalomhoz, és annak értelmezéséhez? A válasz az árulás megvetendő lélektanában rejlik, amelyet már Machiavelli is megfogalmazott a Fejedelem című könyvében. Viszont a történelmi háttér is meghatározó lehet a különböző értelmezés tekintetében. Itthon életek és családok mentek tönkre a besúgók miatt. Az államok hírigénye fajsúlyos kérdéssé vált, nagyobb biztonságot teremt, ha az ellenséges ország politikai lépéseiről tudomást szereznek, és fel tudnak készülni az ellenreakcióra. A politika működtető elemeinek a mai napig fontos tényezője közé sorolható a hírszerzés. A hatalom biztosítását tűzte ki célul, akár erkölcstelen eszközök alkalmazása útján. Demokrácia és diktatúra közötti különbség a hírszerzés intenzitásában, mértékében és módszerében van. Míg egy demokráciában (persze vannak kivételek..) nem az az elsődlegesen cél, hogy az állampolgárokról mindent kiderítsenek, ezáltal is tiszteletben tartva az emberek szabad döntéseinek jogát, addig a diktatúrákban fontos szerepet tölt be az információgyűjtés. A megfelelő információk birtokában tudják eldönteni, melyik állampolgár tölt be támogató szerepet, vagy éppen ellenséges szerepet. A „bevezető” után, következő bejegyzésben feltárom az olvasó előtt a saját felfedezésem, ami a kommunista korszak ügynöki mindennapjait és lelki változásait fogja bemutatni. (Esetleges személyiségtorzulásokat, melyeket már említettem az első bejegyzésemben.:) Laki Mirjam
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |