A szocializmus eszmetörténetével foglalkozó cikksorozat zárásaként, egyrészt röviden foglaljuk össze mit is tanultunk Marxról és nézeteiről, amit az iskolában elfelejtettek elmondani, illetve vázoljuk (nagyon) röviden, hol tart a marxizmus ma. Ahogy azt első cikkeimben is írtam (és rendkívül fontos), Marx számára a gazdasági alapok a meghatározóak, úgy gondolja, egy társadalom kultúrája, művészete, vallása, csupán felépítménye a gazdasági alapnak. Marx tehát (csúnya filozófia kifejezésekkel) dialektikus materialista. A dialektikus materializmus az anyagot (a matériát) fogadja el, mint meghatározót. Ami tehát az anyagi realitás (munkaeszközök, nyersanyagok, technológiai fejlettség stb.) az alapvetően magasabb rendű, mint a szellemi természetű jelenségek. (Az hogy marx miért dialektikusan materialista egy egész külön cikket érdemelne, itt elégedjünk meg annyival, hogy Hegel dialektikus gondolkodását követi). Mindezek után vázoltam Marx történelemszemléletét amely (a dialektika jegyében) kizsákmányoltakra és kizsákmányolókra osztja a társadalmat, ez a kettős felosztás pedig az összes történelmi koron átível. Marx szerint azonban a kapitalizmussal eljutottunk a termelés azon fokára, amikor a kizsákmányolt (a proletár) átveszi a hatalmat a kizsákmányoló (a burzsoá) felett, ezzel szocializmust, majd a szocializmusból kommunizmust teremt. Ugyanakkor azok a rendszerek, politikai és ideológiai felépítmények, amik Marxra alapozták világmagyarázatukat, komoly befolyásra tettek szert a XX. században. ( Nem, nem csak keleten, de ez egy másik, sokkal hosszabb történet.) A probléma nem csupán abból adódik, hogy az egyébként is több szempontból problémás eredeti Marx szövegeket "szabadosan használták" a szovjetek gondolkodói (értsd: azt hagyták meg bennük ami tetszett nekik), hanem hogy ezt ideológiai meglapozásként használták fel rengeteg ember anyagi, testi, szellemi megnyomorításához. A marxista ideológiához vér tapadt a XX. század folyamán.. tudta ezt jól a marxizmus is, bár a nyugati marxisták eleinte vonakodtak belátni a keleten zajló terrorgépezet létezését, 56 és 68 kétségkívül meggyőzte és új belátásra is téritette őket. A cél nyugaton innentől: a marxizmus felülvizsgálata és átértékelése, a hasznos, kritikai elemek megtartásával, és a káros/leegyszerűsítő elemek elhagyásával. (Ez a folyamat nyugaton elég korán megindult, ennek lesz stílszerűen "úttörője" Lukács György Történelem és osztálytudat c. írása, valamint a Frankfurti Iskola munkája, és ez köszön vissza 68 diáklázadásaiban is). Nyugatabbra a mai napig elég komoly és szerteágazó hagyománya van a marxista-alapú társadalomkritikai gondolkodásnak, a rengeteg szerző közül most talán csak Slavoj Zizek nevét emelném ki. (Őt viszont vastagon.) Érdemes és hálás őket még hozzám hasonló konzervatív lelkeknek is olvasni, kérlelhetetlen kritikájuk és jó tolluk miatt is. A magyar valóság viszont távol állt a nyugati marxisták kreatív, sokszínű, álmodozó légkörétől. A Rákosi és a Kádár marxizmus nehezen viselte konkurenciát. Leginkább pedig az zavarta őket, ha valaki Marxot használta fel ellenük, így gondosan óvták is a népet attól hogy Marx írásaiban túlságosan elmélyedjenek. Kevés olyan ismert, elismert és szellemes kritikusa akadt a kádárizmusnak, mint nagy kedvencem, Esterházy Péter. a fejezet zárásaképpen, következzék egy részlet A szavak csodálatos életéből c. előadásából. "A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a soft pornót, ennek nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. Kádár alatt mindenki konkrétan 56-ról hallgatott" "Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is.
A diktatúrákat szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez, elég ha Orwell 1984-ére utalok, a Newspeak-re, az új nyelvre, az Újbeszélre. Mert az embereket meg lehet félemlíteni, és akkor az emberek megijednek, és mindent bevallanak és mindent elfelejtenek. A nyelv azonban fütyül a diktátorokra, még csak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a van-t nehéz megváltoztatni. De ha van, van a diktatúra is. És annak is van nyelve, teremt magának. A szocialista szó például – azt hiszem, ez Czakó Gábor megfigyelése volt – fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság, mélységes mély a jövő kútja, a szocialista segítségnyújtásról pedig szegény Dubcek tarthatna pszicholingvisztikai értekezést. És hogy a demokrácia és a népi demokrácia között ugyanaz a különbség, mint a zubbony és a kényszerzubbony között. Vagy mint a ... hogy kell ezt itt mondani? ... mint a szabás és a kiszabás közt. Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Illetve mi neveztük annak, pontosabban ki annak nevezte, ki nem, a társadalom mint olyan annak nevezte, de az embereket lehetett e szerint osztályozni. Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta vagy nyíltan behódolt vagy elege volt már az egészből és nem gondolt semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Síva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az 56-os események volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események. Amikor a New York-i terrortámadásra a szeptemberi események megjelölést halljuk, a mi diktatúrán edzett fülünk hallja ezt a kis torpanást, dadogást, enyhe zavart, hogy mondanának is valamit meg nem is, sőt: gondolnának is valamit meg nem is." Mi lenne ennek az cikksorozatnak a tanulsága? Egyrészt, ha meg szeretnénk érteni a múltunkat (ezáltal jelenünket) akkor a múltunk gondolkodásával, nagy világmagyarázó elméleteivel és elveivel is tisztában kell lennünk...az adattáblák és grafikonok mindig csak szemléltetnek, önmagukban nem magyaráznak semmit. Másrészről viszont, ahogy annak az időszaknak is voltak domináns eszmeáramlatai, ideológiái, úgy a mának is vannak, csak (talán pont azért mert mi mindig a "mában" élünk) nem vesszük ezeket észre. Egyes politikai szereplők szeretik azt hangsúlyozni hogy ők ideológiamentesek, meghaladták ezt a szembenállást, vagy hogy ők az elvek helyett a gyakorlatra.. a szakpolitikára fókuszálnak, ad absurdum nincs is ideológiájuk. ..Kicsit olyan ez mint amikor a bűvészt azt mondja "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".. a szakember ilyenkor tudja, valójában akkor kell legkevésbé a kezét figyelni. A marxizmus legalább őszinte ...sosem reklámozza magát ideológiamentességgel. Harmati Ferenc
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |