Az 56-os forradalom kapcsán mindig elhangzanak bizonyos toposzok, amelyeket a magyar ember már betűről betűre ismer. Nagy Imre kilép a Varsói Szerződésből, a szovjetek november elején mozgósítanak, Amerika nem jött segíteni, a Time magazin "év embere" 56-ban viszont a magyar forradalmár. Sovány vigasz. (Különösen úgy hogy 1938-ban Hitler, 39-ben pedig Sztálin volt az "év embere". Sokat változtak az idők..)
Keveseknek van tudomásuk róla, hogy 56-nak igenis van nemzetközi jelentősége, de talán kicsit árnyaltabb, közvetettebb mint ami elsőre eszünkbe jutna. A budapesti események a világsajtónak (és az disszidens magyaroknak) köszönhetően bejárták a nyugati közvéleményt, filozófusokat, gondolkodókat inspiráltak. Különösen Nagy Imre kiállása és Bibó István írásai jelentősek a nemzetközi közvélemény számára. Jelen cikk egy olyan filozófusról szól, aki 1956-ot tartotta talán a legígéretesebb forradalomnak a modern európai történelemben. Hannah Arendt (1906-1975) német-amerikai filozófus, akit a közvélemény leginkább Martin Heidegger tanítványaként és szeretőjeként ismer (ha ismer). Ugyanakkor ahhoz a később méltán híressé vált német emigráns generációhoz tartozott, akik a hitleri uralom miatt menekülni kényszerültek és az Államokban alapozták meg hírnevüket. Arendt életműve rendkívül érdekes és fontos tanulságokkal szolgál, most azonban egyetlen írását jellemezném, amely 1963-ban On revolution címen jelent meg. A filozófus ebben az írásában az európai forradalmi hagyományt és annak irányait vizsgálja. Az 1789-es francia forradalomról elítélően nyilatkozik. "Egy egész nemzedék megrázkódtatásszerű csalódása a francia forradalom" írja a filozófusnő a fentebb említett művében. Más helyen így nyilatkozik: "Robespierre képmutatók utáni hajszája a demoralizálódáson és a z emberi kapcsolatok megmérgezésén kívül semmit sem terem." Az amerikai forradalommal kapcsolatban már pozitívabb képpel rendelkezik. Véleménye szerint a francia forradalom kisiklása arra pontra tehető, ahol a forradalmi vezetők a szabadságeszme megvalósítása helyett a tömegek kegyeinek keresését és a tömegek megnyerését tűzték ki célul. Ezzel ellentétben az amerikai forradalom sosem tért el a Constitutio Libertatis gondolatától, így nem süllyedt forradalmi terrorba. Ezzel kapcsolatban megjegyzi viszont, hogy az Államok elvesztette ezt a forradalmi lelkületet, ahogy Emődy Zsolt fogalmaz: "Szembetűnő erényei dacára hosszú távon nem tudta megvalósítani a szabadság valóban hiteles tereit." Arendt a Marx-féle forradalomfelfogással Alexis de Tocqueville gondolatait állítja szembe (aki már önmagában egy egész cikksorozatot érne meg). Marx a forradalmat egy elkerülhetetlen, történelmileg beágyazott szükségszerűségként kezelte, és úgy gondolta, akkor tör ki amikor a legnagyobb az elnyomás mértéke. Tocqueville sokrétű történelmi tényezők összjátékaként értelmezte a forradalmat, szerinte a forradalom épp a rendszer megingásakor, az uralom leggyengébb pontján jelenik meg. Érdekesség (különösen magyarként) olvasni hogyan nyilatkozik forradalmunkról Arendt. Egy helyütt például a következőt írja: "Egyetlen forradalom sem oldotta még meg a szociális kérdést, és szabadította meg az embert a szükséghelyzetből, de minden forradalom, az 56-os magyar forradalom kivételével, a francia mintát követte, és a nyomor és nélkülözés hatalmas erőit használta fel és használta ki a zsarnokság és elnyomás elleni harcában." (saját fordítás) A bonyolultnak tűnő kifejezés valójában annyit takar, hogy a magyar forradalom nem egy társadalmilag elnyomott, nélkülöző osztály vagy réteg forradalma volt. A hangsúly nem a szociális kérdéseken volt, hanem az ország szuverenitásán, függetlenségén, önálló fejlődési keretének kialakításán, demokratikusságán. A forradalom vezérei így nem tudták a tömeget szociális ígérgetésekkel és megtévesztéssel irányítani. (Amit itt Arendt jóindulatúan elhallgat, hogy valószínűleg a forradalom rövidsége miatt nem alakultak ki ezek az állapotok.) Arendt az "elemi köztársaság" fogalmát látja megvalósulni a magyar forradalom eseményeiben. Az elemi köztársaságok a forradalmak korai szakaszában kialakuló, jellegzetesen alulról építkező, a közvélemény széles köreit bevonó polgári kezdeményezések. Kvázi tekinthetünk rájuk úgy, mint a forradalom kezdeti "romlatlan", tiszta időszakára, amikor nem alakult ki egy forradalmi elit egyeduralma, a sok különböző nézet, életmód, sors mind teret kap a forradalom kialakulásakor. Egyfajta párbeszéden alapuló publikus szférát valósítanak meg, ahol a résztvevők hálózatként, közösségként döntenek saját sorsukról. (Érdemes megemlíteni hogy a latin "Res Publica" azaz "közös dolog/közös ügy" a kezdeti formája annak amit mi köztársaságnak tekintünk, Arendt tehát jól látja, a köztársasági gondolkodás egyik alapeleme a közösség bevonása a döntésekbe.) Egy másik szempont, amely miatt Arendt számára európai keretekben is példa 56, az erőszakmentesség ethosza, vagyis az a mentalitás, amely az erőszakot csakis mint az idegen megszálló hatalommal szembeni önvédelmet határozta meg. Már Aquinói Tamás is megfogalmazta, hogy a zsarnokkal szembeni ellenállás nem bűn, amennyiben a közjót szolgálja. Ez a megállapítás (ha el is tekintünk a forradalom történetének egykét problémás sajátosságától) 56-ra is igaz. Bár Arendt felfogása kicsit talán "romantikus" és ez talán csak a forradalom rövidsége miatt jöhetett létre, egy fontos dologgal mégis szembeállítja a magyar olvasót. Egyrészt, a nyugati humánközvélemény igenis foglalkozik Magyarországgal, nem csak a honiakat érdekli, mi történik velünk. Másrészt, szembemegy a forradalom pusztán gazdasági, "elnyomó-elnyomott" felfogásával. A magyar forradalom valóban szuverenitás, önigazgatás és demokrácia kérdése, nem pedig a gazdasági helyzeté. A politikát a gazdaságilag leírhatatlan fogalmak is befolyásolják. Harmati Ferenc
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |