Az eddigiek alapján új bejegyzéseimben a rövid konklúziókat és a felmerülő kérdéseket összegzem. Mint, ahogy láthattuk az ügynökök fontos részét képezték a kommunista mindennapoknak. Azonban ne felejtsük el, hogy ügynökök nem csak akkor, hanem most is léteznek, és most is hasonlóképpen szervezkednek, mint akkoriban. (Annak ellenére, hogy a technikai fejlődések által, most már sokkal fejlettebb eszközök állnak a rendelkezésükre.) Megfigyelésünk motivációja, az évek során sokat változott, mára már nem, azért gyűjtenek adatokat rólunk, hogy a kompromitáló információk birtokában zsarolhatóbbak legyünk. (Vagy mégis? Nyilván nem a zsarolásunk az elsődleges szempont, azt viszont fontos leszögezni, hogy ránk, mint „teszt” alanyra tekintenek, és a manipuláció úgy hat a leginkább, ha nem is vagyunk tudatában, hogy mi történik körülöttünk)
A kommunizmus utószele erősen érezhető a társadalmon, rajtunk. Ha belegondolunk, hogy az eddigi cikkekben miképpen került bemutatásra a korszak lelki hagyatéka. Mind mást gondolunk a világról, azonban véleményem szerint a legfontosabb impulzus (amely, egyben az első- és legmeghatározóbb nyomást teszi ránk) az a szocializáció, az a hely, ahol felnőttünk. Az a közeg, amivel kiskorunktól fogva azonosulni tudunk. Sok társadalmilag fontos témának a véleményét, már az „anyatejjel” magunkba szívjuk. Ha ezt a kérdést vesszük górcső alá, akkor lényeges eleme, hogy miképpen állunk a világhoz. Miért félünk? Talán tudat alatt, de valamitől mindig tartunk. Részben a neveltetésünk eredménye, hogy a világot, milyen helynek éljük meg. Talán a szüleink gyermekkorunkban problémákkal küzdöttek, és ezt mi, akkor tudat nélkül de félelemként éltünk meg. Lehet ez anyagi probléma, vagy éppen a kettejük személyes problémája, valahogy a családban mindig a gyermekek a legsérülékenyebb egyének. (Azok, akik szavak nélkül leveszik szüleik érzelmeit. Sokszor tévesen) Az, mi szerint a szüleink, arra neveltek, hogy harcoljunk, vagy szembe álljunk, és megfogalmazzuk az elfogadottan kívüli álláspontot is egy erős félelmet válthat ki belőlünk. Nem tudhatjuk, hogy véleményünk szabad megfogalmazásával az emberekből támogatást, vagy ellenállást fejtünk ki. Itthon a politikától való távolmaradás, vagy éppen a politikai közélet teljes ignorálása meghatározó momentumát képezi a magyar társadalomnak. A kommunizmusban az embereknek csak a Párt által elfogadott véleményt volt szabad mondaniuk. De vajon, miért nem merünk hangot adni véleményünknek? Miért könnyebb beállni a tömeg mögé? A biztonság érzet, a kényelem lenne az egyetlen ok? Véleményem szerint, ennél összetettebb a kérdés. A mai modern korban lényegesen nehéz az érvényesülés, az értelmiségnek többet kell küzdenie, azért, hogy sikeres maradjon/legyen és a családjának jó életkörülményt teremtsen meg. Ha más társadalmi csoportot figyelünk, a félelem az általános „életben maradási ösztön” a legerősebb, viszont a legnehezebb is egyben. Az ország fejlődése a leginkább az értelmiség társadalmilag elfogadott szerepén múlik, azon a kommunikáción, melyet megfogalmaz és közvetít a társadalom többi tagja felé. (értelmiség, politikai elit) Végképp nem célom, hogy az erős társadalmi különbségekre hívjam fel a figyelmet, mindössze csak arra szeretnék rámutatni, hogy mekkora különbség van azon is, hogy valaki az elit tagjának született-e adott korszakban, vagy sem. Vannak tanult normáink, amit a családunk melletti egyéb „szocializációs” környezetünk aggat ránk, vagy kényszerít bele. Bekerülünk az óvodába és onnantól kezdve, egyre inkább „kinyílik” a világ számunkra. Elkerülünk középiskolába, és ismét egy új „lépcsőt” lépünk. Az a közeg, amiben jelenleg mozgunk hat ránk. A sok tényező mellett, Zimbardo-börtönkísérletének a relevanciájával, úgy gondolom érdekes foglalkozni. Belegondolni, abba, hogy vajon, ha megsértünk valakit, vagy minket megsért valaki, nem építünk-e egy falat magunk köré, ami a későbbiekben meghatározza a hozzáállásunk más emberekhez. A kísérlet konklúziója főleg a hatalomgyakorlásra összpontosít, viszont átvitt értelemben bármilyen negatív hatás kiválthatja. Egy esetleges baráti, vagy párkapcsolatban, nem okozunk-e a sérüléseink által sebet máson, vagy az ellenállásunk nem vált-e ki másból egy negatív érzést, esetleg egy gyermekkori rossz emléket. Ha globálisan tekintünk az életünkre észrevehetjük, hogy a tudatunk „első pillanatától” mekkorát fordult velünk a világ. Mennyi minden kinyílt a számunkra, milyen sokat változott a véleményünk. Egy olyan korban, mint a miénk, nehéz elképzelni, hogy volt egy időszak, mikor az emberek „hasonló nyitását” az állam elítélte és retorzióval illette. Gondoljunk bele, hogy mi a „felvilágosodott” életszemléletünkkel, olykor milyen nehezen érvényesülünk. Összehasonlításként el sem tudjuk képzelni, hogy a kommunizmusban a hasonló innovatív gondolatok, milyen megtorlással jártak. A pszichológiai elgondolkodtató kérdéseken érdemes elmélkednünk. Azon, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, azon, hogy társadalmi szinten mi ért minket, mi a társadalmi „tudatunk”, a társadalmi hozott mintánk. Ahogy minden országban más az elfogadott gondolkodásmód, úgy ránk is jellemző valami. A kommunizmus és egyéb történelmi körök pszichológiai elemzése és értelmezése számunkra, azért fontos, hogy megtaláljuk önmagunk. Megleljük a feladatunk és az esetleges „rossz” mintákat levetkezve egy jobb társadalom irányába fejlődjük.
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |