A legutóbbi cikkem egy konkrét filozófus, Hannah Arendt nézeteit taglalta az 56-os magyar forradalom kapcsán, jelen cikk pedig arra vállalkozik, hogy általánosságban vizsgálja, milyen szerepe volt a nyugati baloldalra ennek a nemzetközileg is jelentős eseménynek.
Ha a tágabb kontextus is érteni kívánjuk, egy kicsit távolabbról ( esetünkben korábbról) kell indulnunk. A 30-as évektől egészen pontosan. A két világháború közti időszak Európáját egyértelműen a szélsőségek erősödése jellemezte. Gyakran (középiskolás tanulmányaink alapján) beleesünk abba a leegyszerűsítő narratívába, amely szerint csak Németország, Olaszország, Magyarország és a Szovjetunió indult egy ideológiában szélsőséges, később pedig totális irányba. Valójában Európa szinte kivétel nélkül összes államában megjelent mind a kommunizmus, mind a fasizmus mint eszmerendszer, több országban pártként vagy mozgalomként is. A teljesség igénye nélkül: Nagy Britannia (Oswald Mosley és a brit fasiszta unió), Belgium (Léon Degrelle és a rexisták), Románia (Ion Antonescu és a vasgárda), Bulgária (Hristo Lukov és légiósai), Jugoszlávia (Ante Pavelic és az usztasák), de gyakran szem elől tévesztjük Franco falangistáit is. A szélsőséges ideológiák terjedésének ebben az időszakban több oka is van, például a gazdasági válság hatásai, az igazságtalan békerendszer etnikai rendezetlenségei és (itt jönne a lényeg..) a két rivális nagyhatalom a Harmadik Birodalom és Szovjetunió látszólag baráti, valójában versengő viszonya. Ahogy a náci Németországnak is megvoltak a maga eszközei, amivel a régió egyéb országait tudta befolyásolni legyen ez akár gazdasági, katonai, vagy területi függés) úgy a Szovjetuniónak is megvoltak a hasonló eszközei. Az egyik ilyen eszköz, helyesebben szervezet az úgynevezett 3. Kommunista Internacionálé, röviden KOMINTERN, nevet viselte. A komintern számos feladatot látott el, de egyik legfontosabb feladatköre az volt, hogy beépített ügynökök segítségével a nyugati országok baloldali pártjaiba férkőzzön be, és ott a Szovjetuniót minél pozitívabb képben tüntesse fel. A másik fő feladata ezeknek az ügynököknek az volt, hogy a nyugati baloldali pártok sajátos gondolkodását hátráltassák és a sztálini értelmezést igyekezzenek népszerűsíteni. (Na meg persze jelentéseket készíteni és ezeket hazaküldeni Moszkvába). Ez a tevékenység, kiegészülve a szovjet propaganda és filmipar termékeivel (lásd Eisenstein vagy Pudovkin filmjeit) olyan sikeres volt, hogy a 30-as évek francia, angol és német baloldali köreiben valóságos kultusza volt a Szovjetuniónak. Azok a nyugati írók, költők, értelmiségiek akik kijutottak, természetesen nem a szovjet mindennapok valóságát látták, hiszen a párt gondosan úgy tervezett meg minden díszletet, hogy ez a lehető legkevésbé látszon. (Az első benyomás mindig fontos, mint tudjuk.) Kevés olyan gondolkodó akadt ekkor, aki a vörös függöny mögé látott volna. A háború után ez a kép a nyugati államok szocialista értelmiségében ugyanúgy megmaradt. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy a háború végével napvilágra kerültek a náci haláltáborok szörnyűségei, a kelet hasonló rémtetteiről viszont még ekkor is keveset lehetett tudni. Így az említett gondolkodók között még mindig élt a csodás keleti mintaállam képe. Ilyen volt például a híres francia filozófus Jean-Paul Sartre, akinek éppen ilyen nézetei miatt romlott meg a kapcsolata egykori jóbarátjával, az író Albert Camus-vel. (Aki középiskolás irodalomóráról lehet ismerős a Közöny c. regényével és a Szisziphusz mítosszal.. bár kíváncsi lennék az olvasóink közül hányan forgatták ezeket a műveket.) De hogy kapcsolódik ez 56-hoz? Egyrészt, Sztálin 53-as halála után a hatalmi harcokból kikerülő Hruscsov tudatosan elítélte és részben nyilvánosságra is hozta a sztálinizmus rémtetteit, ezáltal a Nyugat is bepillanthatott a vörös függöny mögött rejtőző csontvázak közé. Másrészt, az 56-os forradalom egyik alapvető sajátossága, hogy a szocialista rendszert nem, csak a szovjet uralmat szerette volna megbuktatni. A forradalmárok között találhatunk parasztpártitól a szocdemen át keményvonalas kommunistákat is ugyanis nem a szocializmusban látták a problémát. A felkelők alapvető problémája inkább a szovjeturalommal és az azt teljesen kiszolgáló, abszurd módon államosító, az egyházakat felszámoló és teljesíthetetlen terveket előíró kormánnyal volt. 56 valódi jelszava az emberarcú szocializmus ( amit kiegészíthetnénk a nyugatos gondolkodással és a nemzeti függetlenséggel). Ez az elvi álláspont valami idáig ismeretlen kompromisszumot mutatott a nyugati baloldalnak. A magyar forradalom rávilágított, hogy a baloldali, sőt akár kommunista eszmerendszer nem egyenlő a Szovjetunió kiszolgálásával. Ennek hatására indul meg a nyugati fiatal értelmiség fokozatos eltávolodása a Szovjetuniótól és és egyre nagyobb szimpátiája Kínával, ami a hatvanas évek végének diákmozgalmaiban fog kicsúcsosodni...de ez már megy másik történet. Röviden összefoglalva a magyar forradalmárok üzenete a nyugatabbi országok baloldalának: "Szocializmus igen, Szovjetunió nem... lehet ezt így is." Harmati Ferenc
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |