A mai véleménycikk a saját véleményemet, felfedezésemet mutatja be. A téma a szakdolgozatom hipotézise és részben saját meggyőződésemet veti az olvasó elé. Úgy gondolom, hogy minden történelmi kor, minden külső nyomás, vagy jelen esetben egy több éven át tartó terror, alakítja az emberek mindennapjait, és a „jövő” generációinak gondolkodási metódusát. A kommunista rendszer a világ összes pontján zárt rendszerként működött, sokan megalkuvást kötöttek az állam bizonyos szerveivel, hogy nyugodtabban élhessék a mindennapjaikat. Könnyebb volt beletörődni, elfordulni, mint szembe menni a rendszerrel. Részben ez a gondolkodás játszik a mai napig fontos szerepet a mindennapjainkban, sokszor elkerüljük a kétséges szituációkat, elfogadjuk a „sorsunk”, nem merjük saját véleményünket felvállalni. A kommunizmus egyik legellenállóbb személyisége Mindszenty (Pehm) József volt, illetve a katolikus egyház, mely téma a következő bejegyzésemben kerül bemutatásra. Jelen cikk párhuzamba állítja Zimbardo-börtönkísérletét a kommunista rendszer működésével. Első körben röviden bemutatom magát a kísérletet. A cikk, annak ellenére elgondolkodtató gondolatokat fog feltárni, hogy Zimbardo-kísérletét a nagy közönség „megvalósultnak, elfogadottnak, vagy meghiúsultnak” tartja-e. Philip Zimbardo megrögződése volt, hogy negatív hatások alatt az emberi psziché képes kifordulni önmagából, és a tudattalan olyan árnyoldala tárul elénk, amit azelőtt nem ismertünk. A tudatos és tudattalan énünknek is van olyan része, melyet csak bizonyos külső hatás esetén tudunk megismerni, mindenre nem lehet felkészülni, lehetünk, akármilyen „felvilágosultak” önmagunkat illetően. Karrierjét 1971-ig az emberi lélek, gondolkodás negatív determinációjának feltárására szentelte. Hipotézisei bebizonyítására, 1971-ben létrehozta a stanfordi-börtönkísérletet, melyre egyetemisták jelentkezését várta. A börtönkörnyezet az egyetem alagsorában került kialakításra. Különböző pszichológiai-fizikai tesztek alapján a professzor kiválasztott 24 embert, főleg egyetemistákat. (Többek között vizsgálta, hogyan viszonyulnak az egyének a bezártsághoz, a nyomáshoz, és a hatalomhoz.) A kísérlet érdekessége, hogy egy több, mint 20 évet börtönben töltött rab is segítette Zimbardo munkáját, a hiteles környezet kialakításában. A kiválasztott egyetemistákat két csoportba osztották. Az egyik csoport a rabokból állt, míg a másik a börtönőrök csoportja volt. A kísérlet hitelességének fokozására bírósági tárgyalásokat is tartottak, ahol a raboknak kötelező volt megjelenni, azonban a bíróság adott forgatókönyv alapján megerősítette az ítéletet. Ha valaki ki akart szállni, lehetősége nem volt rá, hiszen azzal erősítenék a szimuláció hiteltelenségét.A kísérlet eredeti forgatókönyv szerint 14 napot ölelt volna fel, viszont a 6. nap után a professzor leállította azt. A fő ok az volt, hogy a szimulációban résztvevő börtönőrök kegyetlen erőszakot alkalmaztak a rabokon. Mivel normális környezet között a professzor csapatával együtt koordinálni tudta az eseményeket (lelki elnyomás korrigálása, elbeszélgetés a rabokkal, börtönőrökkel), ezért tarthatott a kísérlet több napig is, azonban a fizikai erőszak ellen „kénytelenek” voltak fellépni. A probléma abban leledzett, hogy az erőszak eszközeit alkalmazó egyetemisták, a börtönőrök élvezték, hogy bánthatják a másikat, élvezték azt, hogy hatalmi szerepben bármit megtehetnek. Annak ellenére, hogy a „börtönbe” került egyének tisztában voltak vele, hogy a nem mindennapi környezet csak egy szimuláció, hamar átrendeződtek a szerepek és hamar kifordultak magukból. A kísérlet végül azért tekinthető meghiúsultnak, mert sokan azt feltételezik, hogy a kísérlet résztvevői tudatában voltak, hogy egy kísérletben vesznek részt, tehát az egész csak egy illúzió és megjátszás. Azonban, ha ez az állítás igaz volna, miért kellett leállítani a szimulációt? Felmerül a kérdés, hogy vajon, ha mi hasonló szituációba kerülnénk mi lenne a reakciónk? Vajon tényleg ismerjük magunkat annyira, hogy tudjuk nem fordulnánk ki magunkból? Véleményem szerint az egész életünk önmagunk felfedezésére épül, tehát a kérdés megválaszolása kifejezetten nehéz. A hatalom nem való mindenkinek, azok a szerény, alázatos emberek, akik tényleges vezetőnek valók, valahogy sosem kerülnek előtérbe. A kísérlet bemutatása után, szeretném feltárni saját véleményemet. Ha Zimbardo-feltételezésére gondolunk, mely szerint az emberi psziché negatív oldala, könnyen átveheti az irányítást valós érzéseinken, nem meglepő felvetés, miért működött sokáig fegyelmezetten a kommunista-diktatúra. A kísérletben a rabok helyére illeszthetők a polgárok, azok az emberek, akik a rendszer terrorját akaratukon kívül kellett, hogy elszenvedjék. Azok az emberek, akik nem mertek ellenszegülni, hiszen életüket féltették. A rendszer stabilitása a jól kiépített személyi network-ben rejlett, törhetetlen hithű „agymosott” kommunisták irányították a rendszer, kik ismerték a pszichológiai manipuláció eszközeit. Ezen logika mentén a kísérletben a börtönőrök helyére illeszteném, a kommunista elitet, az Állambiztonsági szervek dolgozóit, irányítóit és a rendszer egyéb kiszolgálóit. Az ő szerepük sokkal egyszerűbb volt, mivel a „többséget” képviselték. A hatalom birtoklása miatt, úgy érezték bármit megtehetnek, bárkin átgázolhatnak és minden bűnük következmény nélkül „megbocsájtásra” kerül. Itt jön a képbe a „tömegpszichózis”, az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat, ha egy bizonyos közösséghez tartoznak, védve és támogatva vannak. Ha valaki a tömeg gondolkodásával ellen megy, annak komoly következményei lehetnek. A személyiség változások az államvédelmi szervek dolgozóin talán jobban észlelhető, mint a polgárokén. Párhuzamba állítható a börtönőrök személyiségével. Élvezték, hogy bármit megtehetnek a polgárokkal, következmény nélkül. Az erőfitoktatáshoz hozzátartozott az is, hogy a tényleges hatalom a kezükben volt, így tényleg bármit megtehettek, ugyanúgy ahogy a börtön-kísérletben láthattuk, az államvédelmi emberek sem vetették meg az erőszakot, lelki terrort, és a megfélemlítést sem. Lehet, hogy tudatában sem voltak, hogy milyen következményekkel járnak a megszorítások, és a lelki terror. Társadalmunk azóta bizalmatlanabb, és a félelem már megszokott érzelmeink közé tartozik. Ha a kérdés kapcsán csak arra gondolunk, hogy a multik miképpen figyelnek meg minket okostelefonunk alapján.. A kommunista diktatúrában a polgárok elvesztették a magán életüket, személyes szférájukat, identitásukat, és néha a személyiségüket is. Sosem tudhatták éppen mit követtek el, amivel „kijátsszák” a hatalom haragját, vagy éppen mit nem követtek el, amit majd később rájuk bizonyítanak. A bírók, akik a koncepciós tárgyalásokat vezényelték, ugyanolyan forgatókönyv alapján hoztak ítéletet, ahogy azt a börtönkísérletben is láthattuk. Előre tudták mit kell mondani, és milyen büntetést „kell” kiróni a polgárokra. Véleményem szerint a tudat, és az emberek mentalitása fejlődik a legnehezebben, így ha a mai viszonylatban hasonló helyzet állna fent, mint ami a szocializmusban, akkor a dolgok ma sem alakulnának másképp. Ha valakiben az agresszió legkisebb jele is benne van, akkor kegyetlenségeket képes elkövetni, ahogy azt a megfigyelések és a perek során is láthattuk. Ha a közös „hibánk” fejlesztésével nem foglalkozunk, akkor a későbbiekben is megvezethetőek maradunk, és ki tudja legközelebb mihez vezet az emberi naivság és bizalom. A 21.században nem kell szembenéznünk azzal a kegyetlenséggel, ami a kommunista diktatúra mindennapjait átlengte, viszont a „történelem” megemésztéséhez szükség van a racionális gondolkodásunkra, és a hibákból közösen építkeznünk kell. Laki Mirjam
0 Comments
Aki akár kevéssé is ismeri a magyar történelmet, annak lehet képe arról, mekkora változásokat hozott Magyarországon az 1989-90-es időszak. Új demokratikus intézmények, történelmi pártok, koalíciós kormány és a hazánkban igen rosszul csengő privatizáció. Emellett szabadabb vállalkozás, szabadabb erkölcsök és önkifejezés, az állami és kulturális kontroll gyengülése a közélet felett. De vajon a fejekben, is megtörtént a rendszerváltás? A szellemben, a világfelfogásban és a közgondolkodásban mennyi változást hozott az elmúlt 30 év? Talán kevesebbet, mint gondolnánk…
Az idősebbek talán még hallomásból ismerik a „dialektikus materializmus” és „politikai gazdaságtan” kifejezéseket, a fiatalabbaknak (sajnos?/szerencsére?) ez már nem sokat mond. Az előző rendszer ugyanis deklaráltan a materializmust, annak is Marx és Lenin által kidolgozott változatát érvényesítette, sőt kizárólagossá tette. Persze azt sem pontosan, hiszen a politikát mindig a filozófiának csak az a része érdekli, amiből ideológiát és önigazolást kovácsolhat. A politika nem érdeklődik a részletek és árnyalatok iránt, egyszerűen körvonalazható és azonosítható ellenségképet keres. Olyan kategóriát, ami elég nagy ahhoz, hogy mindenkinek legyen róla véleménye, de elég tág ahhoz, hogy bárki beleférjen, akit a politika nem kedvel. Ez ma sincs másképp. Így lett például a kommunista uralom kiépülését segítő és az első pereket levezénylő Rajk Lászlóból a későbbi vádirat szerint jugoszláv kém. A magyar szocialista rendszer egyetlen dologtól rettegett igazán, egy második 56-tól. Kádár János így tett az országnak egy „visszautasíthatatlan ajánlatot”. Biztosítjuk a relatív jólétet, sőt lassú gyarapodási és megtakarítási lehetőséget, alacsonyan tartott árakat (a 70s évek végéig), munkahelyet mindenkinek (legalábbis papíron) cserébe csak a csendes beleegyezésed kérjük. (elfogadod a felhasználási feltételeket?) Ha nem kritizálod nyíltan a rendszert és nem mész szembe az ideológiai fővonallal, neked sem esik komoly bántódásod. Röviden: A szimbolikus, ideológiai és önkifejezési tilalmat a rendszer anyagi juttatásokkal kompenzálta. Sőt, az önelnyomást jutalmazta. Így lettünk mi a legvidámabb barakk, ahol szabadságodat, az önkifejezésedet, a kreativitásodat és az egyéniségedet kellett letenned a TSZ kapujában, cserébe hazavihettél egy fuvar téglát, amire utána senki nem kérdezett rá. Milyen mentalitást szült az átlagemberben ez az „alku”?
Bár a szocialista világrendet elképesztő gyorsasággal és brutalitással váltotta a „szép új világ”, a tőkés szabadpiaci (kapitalista) rend, a generáció anyagiakhoz viszonyuló mentalitása mégsem változott sokat. Ennek miértjeiről a későbbi véleménycikkeket kövesd figyelemmel. Ahhoz, hogy megértsük a marxi materializmus milyen hatással volt a kultúránkra, Marx két elméletével feltétlenül meg kell ismerkednünk. Az alap és felépítmény elmélete szerint az emberi kultúrának materiális (anyagi) alapja van, erre rakódik rá a kultúra, művészetek, vallás, mint felépítmény. A kultúrát tehát az határozza meg, hogy egy országnak milyen anyagi lehetőségei (nyersanyagai, ipara, mezőgazdasága, ásványkincsei, földrajza stb.) vannak. Eszerint tehát minden kulturális termék a gazdaságból vezethető le, a kultúra viszont nem tud visszahatni a gazdaságra, mivel abból ered. A másik alapvető marxi elmélet az ún. fejlődési paradigma. Eszerint, egy társadalom fejlettsége megegyezik termelő eszközeinek és termelési módjának fejlettségével. Kissé leegyszerűsítve: minél korszerűbb a termelése egy társadalomnak, maga a társadalom is annál fejlettebb, ennek ez az egy meghatározója van. Ez a két elmélet alapvetően meghatározta a magyar közgondolkodást is, elkerülhetetlenül egy anyagiasabb, a kultúrát, morált és eszményeket csak második vagy harmadik helyre tételező véleményt népszerűsített, ez a folyamatos propagandának és irányított kultúraiparnak köszönhetően pedig teret is nyert a magyar közgondolkodásban. A kommunista vezetésnek persze érdekében is állt, hogy a kultúrát másodlagosként állítsák be a termeléshez képest, hiszen a korábbi rendszer kulturális elitje (a főnemesség, a papság és vállalkozó) a szocialista rendszer ellenségének számított. Hogy miként vezetett ez el ahhoz az értékszemlélethez, amit ma is látunk, és milyen további hatásai voltak Karl Marx filozófiájának a szocialista emberképre, az az elkövetkezendő hetek írásaiból kiderül. Olvass minket, ha érdekel, hogyan segíthet a filozófia, a történettudomány vagy a pszichológia megérteni a körülöttünk lévő világot. Bárkivel előfordulhatott már, hogy egy egyszerű beszélgetés, vagy barátokkal töltött iszogatás után szóba került a kommunizmus. Hogy is kerülhetne ki a közbeszéd tárgyából ez a több, mint 50 évig tartó korszak? A viták középpontjában, azonban legtöbbször nem a korszak értelmezése áll. Sokan úgy gondoljuk, hogy az, ami történt helytelen és emberiség elleni erőszak, azonban arról már kevesebben beszélünk, hogy a történelmi szükségszerűség mellett, miképp hat a mai napig az emberi viselkedésre a korszak utószele. Jelen (és későbbi) véleménycikk(ek) a vitákon kívüli pszichológiai kérdéseket latolgatják, feszegetve ezzel a szakirodalomban elfogadott állításokat.
Vajon miért alakult úgy Magyarország történelme, hogy a legtöbb esetben a vesztes, leuralt, irányított és manipulált országként, bárki bármikor bármit megtehetett velünk? „Szent István” országa vajon örökre csak a múlt részét képezi majd, vagy megéljük, hogy országunk szabad, független, befolyásoktól mentes? A későbbi tanulmányok választ adhatnak ezekre a kérdésekre. Azonban kanyarodjunk vissza a kommunizmushoz. Miért gondolom úgy, hogy a kommunizmus egy olyan pszichológiai-lelki terror, mely a mai napig befolyásolja az emberek mindennapjait? A választásoktól távol maradó egyének magas száma alátámaszthatja az előbbi állításom. A pszichológia a mindennapjaink részét képezi, napunk során többször teszteljük a körülöttünk lévőket, akár tudatlanul is. Az első benyomás, egy ismerkedés során túlnyomóan rányomja a bélyegét az adott személlyel való kapcsolatunkra. Miért van az, hogy akár pár perc alatt képesek vagyunk eldönteni kit kedvelünk vagy éppen kit kevésbé? Ha valaki foglalkozik a pszichológiával és az emberi viselkedéssel, akkor könnyen manipulálhat, olyan embereket, akik kevésbé jártasok a témában. Alapvetően két fő attitűdöt tudunk megkülönböztetni: Az egyik az autokrata típus, akit nehéz manipulálni és saját meggyőződése szerint éli a mindennapjait. Sokszor a hatalomuralmi „párbajok” során győztesként kerül ki, ő az, aki inkább manipulál másokat, vagy determinálja a „gyengébbik” fél gondolatait. A másik fő viselkedés forma lehetne a behódoló attitűd. Sokszor egy autokrata személyiség is válhat behódolóvá, bizonyos lelki nyomás, terror, vagy megfélemlítés hatására. Ha a két fő attitűdöt vesszük alapul, akkor könnyen megállapíthatjuk, hogy a kommunizmusban ki melyik kategóriába tartozott. A vezető elit, vagy éppen az ügynöki hálózatban a tartótisztek, a Belügyminisztérium vezetői hatalmukból adódóan az első kategóriába sorolhatók. Sok személyiség zavarral, vagy meghasonulással találkozunk sorsaikat figyelve. Azonban a hosszú ranglétrát végig járva rendszerhűségük megkérdőjelezhetetlen volt, mindemellett elég közelről ismerték az emberi viselkedést, és adott esetben a terror alkalmazásától sem rettentek vissza. Az által, hogy a pszichológiában jártas emberekről beszélünk, könnyen megérthetjük miért is működhetett hosszú évekig sikeres fegyelemben a kommunizmus. Az ügynök hálózat kiépítéséhez mindössze kompromittáló adatokra volt szükség, vagy munka általi ellehetetlenítésre. Viszont a mindennapokat körbelengte a félelem, az emberek bizonytalanok voltak „barátaikat” illetően is. Féltek, hogy jön a fekete autó és az életük végéhez ér. A rendszert kiszolgáló elit ellehetetlenítése, vagy a nép előtti példastatuálása sem volt meglepő. Gondoljunk csak Rajk László és társainak a perére, melyről egy későbbi cikkben bővebb háttérinformációt osztok meg. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatásaim alapján (későbbiekben ÁBTL), egyháztörténeti iratok elemzése közben találtam az egyik dokumentum alján egy érdekes közleményt, amely alátámasztja a negatív lelki változásról kialakult képemet. (Neveket és fő történetet egy későbbi cikkben fogok megosztani) Egy ügynök komoly lelki változását, és az eltoló effektus (mikor az egyén kivonja magát a élete cselekményéből, és mint egy idegen kezdd el a saját munkájáról beszélni) megjelenését véltem felfedezni. A történet érdekessége, abban rejlik, hogy nem csak én vettem észre a dokumentumokon átívelő változást, hanem az ügynök tartótisztjei is, így hát az ügynököt kivonták a későbbi munkából, miután több „elbeszélgetés” után sem változott a személyes hozzáállása. Ez csak egy eset, azonban egy egész nemzet él a megtorlás utáni lelki gátak kereszttüzében. Melyikünk ne hallotta volna otthon, hogy a konfrontációt kerüljük az iskolában, vagy kisebb közegben?! Ez az egyik meghatározó mentalitás, amit az éveken át tartó terror ránk hagyott. Nagyszüleinknek, szüleinknek könnyebb volt, ha a konfliktust kerülték és az életet „problémáktól” mentesen igyekezték élni. Elég volt a megélhetés kérdésköréről vagy a rétes sütésről beszélgetni kisebb társaságban. Mindenki a saját dolgával foglalkozott, igyekezett fenntartani a normális családi légkört, annak ellenére, hogy a félelem a mindennapok része volt, az emberek nem mertek beszélni róla. És hogy miért lehetett ez így? Mivel a kommunisták minden eszköze megvolt az ellehetetlenítésre, mint már említettem, elég volt a sok magánjellegű példa és az emberek máris „visszahúzódtak” a négy fal mögé. Az egykori Szovjetunió erős vezetősége jó munkáskádereket nevelt ki, olyan embereket, akik szintén félelemben élték mindennapjaikat, viszont biztosabb helyük volt a rendszerben, mint a mindennapi polgároknak. A kommunizmus úgy épült fel, hogy az egyén a legkisebb helyet foglalja el a rendszerben. Senki nem foglalkozott azzal, ha valaki mással jót tett, ellenben azzal rengeteget foglalkoztak, hogy a Párt érdekeit és céljait szolgálják. Aktualizálása a kérdéskörnek: mindannyian feszültek vagyunk a jelenlegi járványhelyzetet illetően. Ez egy olyan hatás, mely ellen nem tudunk mit tenni, melyet nem tudunk befolyásolni. Elfogadjuk és megpróbálunk együtt élni vele. Őseink ugyanígy élték a mindennapjaikat, félelemben, feszültségben, elfogadóan. Könnyebb volt „elfogadni” a kialakult helyzetet, mint szembe menni a tömeggel és ellentmondani annak. Blogunk elsőszámú célja, hogy szembe menjünk az elfogadottal és merjünk véleményt formálni. Ha tetszett az írásunk, akkor találkozunk a következőben. 😊 |
AuthorsLaki Mirjam, Archives
November 2020
Categories |