Beszélgetés Nyirkos Tamás filozófussal szocializmusról, kereszténységről, "a Piacról" és a szelfizésrőlJelen mű és az alapjául szolgáló beszélgetés nem jöhetett volna létre filozófiai mentorom segítsége nélkül. Ezúton is köszönet ezért. Első vendégem dr. Nyirkos Tamás politikafilozófus, Politikai Teológiák A demokráciától az ökológiáig című könyve 2018-ban jelent meg a Typotex kiadó PANTA sorozatában. Főbb kutatási területei a konzervativizmus, politikai és vallások kapcsolata és az igazságos háború elmélete. Először talán arról lenne érdemes beszélni, mi is a politikai teológia. A politikai teológiával az a baj, hogy két egymástól teljesen független fogalma van. Azt, amiről mi most beszélünk, Carl Schmitt alkotta meg 1922-ben az ugyanilyen (Politische Theologie) című művében, amiben meg is fogalmazza az alaptézist, miszerint: „A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom.” Vagyis, az államelméletre, politikára jellemző fogalmak, például szuverenitás, kivételes állapot, vagy a törvény, rendelkeznek egy megfelelővel a teológiában is. Tehát a politikai elméletek leírhatók úgy is, mint teológiai elméletek szekuláris (világi) változatai. Az egy más kérdés, hogy manapság politikai teológiának hívnak minden olyan törekvést, amikor egy teológus elkezd politizálni. Ez pontosan a fentebbi ellenkezője, mert amikor egy teológus elkezd politizálni, akkor előre, explicit módon megfogalmazza a teológiáját és megnézi, hogy ebből milyen politikát lehet levezetni. Schmitt az ellenkezőjét csinálja. Megnézi a politikát, és felfedezi, hogy hol vannak a világi/szekularizált politikai fogalmak mögött rejtett teológiai, vagy ha úgy tetszik vallási fogalmak. A politikai teológia mennyiben sorolható be a társadalomtudományokhoz, bölcsészettudományokhoz? Van-e konkrét helye a tudományok rendszerében? Ez egy jó kérdés, ezen még sose gondolkodtam. Eszembe sem jutott, hogy ezt rendszertanilag valahová be kéne sorolnom. Történik bármi, ha besorolom? Semmi, ugyanúgy csináljuk tovább a dolgunkat. (Nevetés) Nem vagyok egy hegeliánus, aki szeret mindent valami hatalmas szisztémába beilleszteni. Ha mégis rákényszerítenek, azt mondanám ez leginkább a politikai filozófiához áll közel. Nem merném azt mondani, hogy ez tudomány, mert ugye fogalmakat és jelentésüket vizsgálja. Ez egy tipikusan filozófiai vállalkozás. Ez az, amit Platón óta csinál a nyugati filozófia. Azok a régi filozófiák nagyrészt tényleg metafizikák voltak, sosem voltak szekulárisak, úgy ahogy manapság elképzeljük. Egyedülálló kifejezés a politikai teológia? Létezik erről konszenzus? Kik azok a szerzők, akik erről szakirodalmat írtak? Konszenzus egyáltalán nincs. Ahogy mondtam, ez egy olyan fogalom, amit Carl Schmitt elevenített fel. Létezett már az ókorban is, csak más értelemben. Az, ahogyan most használjuk, Schmitt leleménye, és ez a használat nem is terjedt el általánosan. Nem ő az egyetlen, aki használja a fogalmat. Van ennek egy nem túl nagy, de bizonyos körökben elég népszerű szakirodalma. De a legnagyobb irodalma nem a politikai teológiának, hanem a politikai vallásoknak van. A politikai vallás fogalmát valamikor 1918-ban Luigi Sturzo alkotta meg, de nem ő volt a legelső. Condorcet márkinak egyszer, még a francia forradalom idején kiszaladt a száján (Nevetés) . „Une sort de religion politique – Egyfajta politikai vallás” ,mondta ő az alkotmány kultuszáról. Ez a „politikai vallás” sokkal nagyobb karriert futott be. Valószínűleg azért, mert a teológia, ahogy a neve is mutatja, az elméletre koncentrál. A politikai vallásokba beletartoznak a rítusok, szimbólumok, intézmények is. Nem azt mondom, hogy szerencsésebb, de mindenestre tágabb fogalom, mint a politikai teológia. A leghíresebb mű ebben a kategóriában Eric Voegelin „Politikai vallások” (Politische Religionen) című 1938-as műve. Ez elsősorban a nácizmust és a fasizmust elemzi, mint politikai vallást. A kifejezés néhány évvel később, 1944 körül terjedt el, majd Raymond Aron A szekuláris vallások jövője c. munkája tágítja a fogalmat. Itt már nem is kell, feltétlen, hogy politikai legyen az a bizonyos vallás, hanem bármi olyan, ami világi jelenség. Beköltözik a popkultúrába? (Nevetés.) Akár…de inkább arra gondolok, hogy nem csak szigorúan politikai párhuzamokat keresünk, hanem bármilyen más társadalmi, kulturális jelenséget is bele tudunk sorolni. Most egy egészen friss tanulmányban olvastam például a selfie, mint világi vallás fogalmáról. Azt azért nehéz lenne politikainak nevezni, hacsak nem úgy gondolkodunk, hogy minden politika.. (personal is political). Amit másodlagos irodalomként érdemes olvasni, az Emilio Gentile kétezres évek elején megjelent Politics as Religion c. műve, egy elképesztően részletes könyv. Olyan tudományos könyv, ami általában a politikai vallásokat foglalja össze, tudomásom szerint nincs. Nemrégiben megjelent egy angol írónő könyve, az kísérletezik olyasmivel hogy egyes filmek köré épült kultuszokat és hasonlókat ír le. Jedi vallás például? Például igen, pontosan olyanok amelyek, ahogy mondta az előbb, popkulturális jellegűek. Ez viszont nem egy tanulmány, inkább népszerűsítő olvasmány. Kanyarodjunk talán át a szocializmus témakörére. Térségünkben, ahol él egy tapasztalat a szocializmusról, talán érezzük, hogy a szocializmus nem egy valláskedvelő vagy vallásokat toleráló ideológia. Dél-Amerikában már más lenne a helyzet, de ez talán kontextusfüggő. Az európai szocializmusokban hol játszik szerepet a politika, mint vallás? Aki ezt legelőször, és szerintem a mai napig legáthatóbb módon leírta és elemezte, az Nyikolaj Bergyajev. Már az 1900-as évek elején (tehát már a forradalom előtt) elemezte, hogy a népszuverenitás, a népuralom ugyanolyan absztrakt metafizikai entitásba (a népbe) vetett hiten alapul, ami kísértetiesen emlékeztet a kereszténységre. Ő már akkor észleli azt, hogy a népben hinni az nem egy kézzelfogható dologban való hit, hanem valami ennél sokkal misztikusabb. Ő maga is megéli a sztálinizmust, akkor észleli, hogy ez tulajdonképpen annak a folytatása. Itt ugye a hit tárgya nem is a nép, hanem annál pontosabban a proletariátus. De a proletariátus nem azonos a most élő proletárok összességével. Ha az ember olvassa a marxizmus klasszikusait, ott is megtalálja, hogy ez valójában egy idea, ami még megvalósulásra vár. Amikor olyanokat olvasunk, hogy létezik a lumpen proletariátus, az konkrétan arra utal, hogy sajnos az a proletár, aki szembejön velem az utcán, az nem ugyanaz a proletár, akit Marx vagy akár Lenin elképzelt. Ezt a proletariátust el kell képzelni, hogy hinni tudjunk benne. Talán mint a platóni ideák? Így is nevezhetjük, de azt is mondhatjuk, hogy ez egy fogalom, tehát olyasfajta lényeg, idea, amit meg kell alkotni, hogy hinni tudjunk benne. Nem olyasmi, ami szembejön velem az utcán és egyszercsak ráismerek. Érdekes, amikor ezt maguk a kommunisták meg is mondják. „ Hát persze sajnos a létező proletariátus még nem olyan öntudatos, ezért van szükség egy pártra, egy élcsapatra, amely kifejezi” mert magát még ki sem tudja fejezni. Szükség van valakire, aki artikulálja. Kell egy olyan papság, amely értelmezi (ha úgy tetszik, kitalálja) Isten gondolatait és közli az egyszerű hívővel. Egyértelmű, hogy a kommunista rendszerekben a párt, illetve a pártvezetés tölti be a papság szerepét. Látjuk tehát: Van a hitnek egy tárgya, amely nem azonosítható empirikus módon (idea, ideál, fogalom stb.) Van egy papság, amely ennek a kinyilatkoztatását valahogyan értelmezi. Ehhez mindig tartozik egy ceremoniális, rituális rendszer a maga szimbólumaival. Mindenki tudja, hogy a szocialista mozgalmakban milyen óriási szerepe van a szimbólumoknak. Itt nem csak a vörös csillagra kell gondolni. Szegfű, sarló, kalapács.. Például, de rengeteg ilyen van. Szimbólumnak tekinthetők még a „szentek” képei is. Marx, Engels, Lenin, Sztálin. Gyerekkoromból még emlékszem rá, amikor kénytelen voltam május elsején felvonulni még mi is vittünk ilyen képeket. Kádár János nem szerette az ilyesmit, de láttam olyat is, hogy Kádár János, Lázár György és Losonczy Pál képét kellett vinni, de akár Brezsnyevét is. Ez is szimbólum. Az is egy szimbólum, ha már szentekről beszélünk, ha Lenin testét bebalzsamozzuk és közszemlére tesszük egy mauzóleumban, egy üvegkoporsóban. Ezt az ötletet nyilván nem Hófehérkétől kölcsönözték, hanem abból a középkori gyakorlatból, hogy szentek testét üvegkoporsóban őrzik és lehet hozzá zarándokolni. Tulajdonképpen annyi ilyen van, hogy nem is kell keresgélni. Ha az ember elolvassa a marxista történetfilozófiát, ugyanezt találja. Valamikor a világ kezdetén az ember bűntelen volt, amennyiben nem volt magántulajdona. Majd bekövetkezik a bűnbeesés, a magántulajdon. A világ minden problémájának alapja a kizsákmányolás, aminek az alapja a magántulajdon. Ez ugye minden rossznak az oka, az ősbűn. Tehát egyféleképpen lehet az emberiség boldog jövőjét elhozni, ha kiküszöböljük a bűnt, vagyis a magántulajdont. Természetesen ki tudja kiküszöbölni? Olyasvalaki, aki maga bűntelen, itt lép be az ideális proletariátus. Tehát a proletariátusnak egyfajta messiás szerepe van? Abszolút, hiszen neki nincs magántulajdona. Egy proletár lehet, hogy nem úgy néz ki, mint egy messiás, vagy akár mint egy szent, de annyiban bűntelen hogy nincs magántulajdona. Ezért alkalmas megváltónak, mert az eredendő bűntől mentes. Aki nem tudná, amíg csak én használok valamit és nem zsákmányolok vele kis senkit, az addig csak személyi tulajdon és nem magántulajdon. Ilyen értelemben nem követünk el bűnt, amíg nem zsákmányolunk kis senkit tulajdonunkkal. Ezek annyira szembeszökő dolgok, hogy sokszor nem is kellett, hogy egymást olvassák az erről író szerzők. Bergyajev műveinek nagy része oroszul született, én viszont olvastam olyan amerikai szerzőt, aki biztosan nem olvasta Bergyajevet és mégis ugyanezt a sémát írta le. Nekem is ez jutott eszembe. A párt mindig előírta az ideológiai alapoknak egy konkrét értelmezését. Aki ezeket nem úgy értelmezi már majdnem azt mondtam eretnek.. Mondhatjuk, mert azért szoktuk őket ortodox marxistáknak és eretnek marxistáknak nevezni. Ezt már a kommunizmus alatt is lépten-nyomon használták. A 70-es években, amikor a Lukács-tanítványokkal szemben indult egy hajsza, akkor mindenki így emlegette őket. „Ők az eretnek marxisták”. (Kis János, Bence György stb.) Anélkül hogy valaki politikai teológus lenne, mindenkinek „jön a nyelvére” ez a kifejezés. Most láttuk, hogy a szocializmus folyamatosan fogalmakra hivatkozik. Miért hivatkozik mégis a materializmusra, miért ennyire anyagközpontú? Miért áll ez érdekében? Hát ezt kérdezze meg egy marxistától (nevetés), én nehezen tudom beleélni magam. Amikor a XIX. században elkezdődik a szocializmus, akkor nagyon sokáig nem Marx a főszereplő. A század első felében például.. Owen, Saint-Simon.. ..vagy egy Proudhon sokkal nagyobb sztár, mint Marx. 1850-ben az egész konzervatív Európa Proudhontól retteg. A Carl Schmittet leginkább inspiráló szerző, akit eddig nem említettem: Juan Donoso Cortés. Neki a fő problémája Proudhon és az anarchizmus, ami szerinte a megtestesült ateizmus. A szocializmus végcélját tekintve ugyanolyan anarchizmus, mint az anarchizmus. Végeredményben egy állam (vagy legalábbis kényszerítő hatalom) nélküli társadalmat képzel el. Ha visszaemlékezünk mit mondott Schmitt, akkor az a társadalom, amelyikben nincsen hatalom, nincsen tehát szuverén, az az ateizmus megfelelője. Adódik az analógia, hogy aki a politikában államellenes, az a teológiában szükségképpen istenellenes. Ennek a történeti folyamatát is pontosan úgy mutatta be Cortés, mint később Schmitt:
Mert valójában a törvények kormányoznak. Ez szerinte olyan, mint a deizmus.. „a gép forog az alkotó pihen” álláspont. Létezik isten, de a természet törvényei irányítják a világot.
Carl Schmitt ezt szóról szóra átveszi. A szocializmusról ezt lehetne mondani: Az állam felszámolásában gondolkodó elméletnek metafizikailag ateistának kell lennie. De úgy tűnik, mégsem megy. Az „ajtórésen mindig visszaszivárog” ez a bizonyos metafizika. Én még az a generáció vagyok, akiknek kötelezően kellett marxizmus-leninizmust tanulni. Egy orvosi egyetemen is. Emlékszem a mi jegyzetünkben az Anyagról olvastam olyan fejtegetéseket, ami olyan volt, mint bármilyen misztikus teológia. Közölték, hogy „az Anyag” a materializmus szerint mindennek az alapja, az Anyagnak a léte határozza meg a társadalmi tudatot, az alap a felépítményt stb. De közölték, hogy ez az Anyag nem azonos a konkrétan megtapintható fával, vassal, kővel. Ez egy általános, univerzális, érzékszerveinkkel nem megragadható anyag, ami minden anyag mélyén sötéten gomolyog. Mint egy „Deus absconditus”, egy megfoghatatlan, kimondhatatlan istenség, amely természetesen nem azonos egyetlen megnyilvánulási formájával sem, hanem ez Az Anyag. Megint az anyag ideája, formája, fogalma. Én, aki akkor még nem voltam különösebben filozofikus alkat, döbbenten olvastam ezt a misztikát. Nem tudtam, hogy a marxizmus egy ilyen furcsa, anyagnak nevezett istenben hisz. És megint visszatérhetünk a nominalizmus kérdésére, hogy létezik-e „az Anyag”, vagy csak egyedi anyagok léteznek. Annyit mindenképp el lehet mondani, hogy anyagnak csak az nevezhető, ami érzékszervileg észlelhető, és a fizika törvényeinek engedelmeskedik. Ami hagyományos érzékekkel (látás, hallás, tapintás stb.) nem érzékelhető, és a fizika törvényeinek nem engedelmeskedik, arra nyugodtan mondhatjuk, hogy transzcendens. Márpedig ez az Anyag ilyen. Nincs egy konkrét formája, nem érzékelhető, nem tapasztalható, csak elgondolható, így viszont nyilván pl. a gravitáció törvényének sem tud engedelmeskedni. Egy deklarált ateizmus mögött mindig visszaszüremkedik valahol a metafizika. Az alap-felépítmény tézis, amely kimondja, hogy van egy materiális alap, erre épül a kultúra, művészetek, vallás.. …erkölcs és még nagyon sokminden más… ..de ha elfogadjuk az Anyag előbb említett definícióját, hogy az a valami nem tapasztalható, nem formába önthető, akkor ez máris nem egy lentről fölfelé, hanem egy föntről lefelé történő haladás. Így van, tehát ellentmondás. Fizikából így lesz ismét metafizika. Ez az ellentmondás akkor merül föl, ha a marxizmusból rendszert akarunk csinálni. A németeknél a jó öreg Hegel óta, de más sokkal korábban is meglévő törekvés hogy teljes rendszert alkossunk. Mert ha azt mondanánk: „Szerintem csak az anyagi dolgok valóságosak, azok határoznak meg mindent. Harcoljunk az emberiség felszabadításáért.” Ezzel még nem keverednénk ellentmondásba. De ha ezt egy filozófiai rendszerré akarjuk alakítani, akkor muszáj nyilatkozni arról, hogy az anyag fogalmán mit értünk. Ahogy rendszert építünk, abban a pillanatban metafizikusok leszünk. Nem véletlen hogy manapság az ilyen „rendszeres”-marxizmus, nem is népszerű még a marxisták körében sem. A posztmarxizmus úgy is definiálja magát, mint nem esszencialista marxizmus (Laclau). Ne akarjunk összefüggő filozófiát gyártani, legyen a marxizmus inkább egy kritikai elmélet, ami a fennálló társadalom kritikájára szorítkozik, illetve valamilyen cselekvési programja van. Amikor Alain Badiou ír egy „Metapolitika” ( Abrégé de Métapolitique) című könyvet, el is mondja, hogy az ő műve tárgya nem a politikát megalapozó meta-valami, hanem a politikai cselekvés. Szerinte politikai tudást, politikafilozófiát csak úgy lehet alkotni, ha az ember politikai cselekvést végez. A politikai cselekvés mentén kibontakozó politika a metapolitika. De a korábban említett klasszikus marxizmus, akármennyire deklarálja, hogy materialista, nem csupán külsőségekben lesz metafizikus - felvonulások, mauzóleumok, katekizmusok, dalok stb. - erkölcsi katekizmustól kezdve tévedhetetlen tanító-hivatalig (amely a Kremlben székelt). A Kreml volt a marxizmus Vatikánja? Abszolút. Ez például Erik Ritter von Kuehnelt-Leddihn egyik könyvében szerepel, hogy nem egyszerű példálózás, mikor a Kremlt a Vatikánhoz hasonlítják. Ezek szerint ez Kuehnelt-Leddihn korában is szokás volt. Létezik tehát egy strukturális azonosság, a marxizmusba mindig visszaszüremkedik a metafizika, ha rendszert próbálunk belőle alkotni. Talán ezeken felül a marxizmus vélt ateizmusa mögött létezik egy tudományosságra való hivatkozás is. Ez tulajdonképpen kis túlzással az összes modern ideológiára jellemző. Ahogy korábban is mondtam, nem szeretem a vallás szót. Ennek egyik oka, hogy a „vallásról” esszencialista (közös lényegét megragadó –szerk.) definíciót nem lehet adni. Teljes kudarc ez a vállalkozás, de mondjuk, hogy ez definíciós probléma, nem feltétlen kell, hogy zavarjon bennünket. A másik, amiért nem szeretem, mert teljesen világos hogy már magának a „vallás” szónak a megalkotásában, a vallási és világi elválasztásában az a törekvés munkálkodott, amiről előbb szó volt. Amikor a marxizmus magát materialistaként, ateistaként tételezi, azzal azt fejezi ki, hogy a korábbi misztikus, megalapozatlan, tudománytalan nézetekkel szemben ő egy tudományos, bizonyítható, megalapozott rendszert képvisel. Ez nem csak a szocializmusra igaz, de a liberalizmusra és a szcientizmusra is. A szcientizmus a tudománytól várja az emberiség problémáinak megoldását, de ebben a pillanatban ez már ideológia lesz, nem pedig tudomány. Minden világi ideológia arra hivatkozik, hogy a misztikus, megalapozatlan vallási nézetek helyett ő egy igazolható, alátámasztott, tényeken alapuló rendszer, mintha egy ideológia alapulhatna tényeken. Lehetséges vajon ideológiamentes állam létrehozása, létezik olyan berendezkedés, ami ideológiai kérdésekben nem mond semmit? Helyes lenne ilyesmit létrehozni? Nyilván ha nem lehetséges, teljesen mindegy hogy érdemes-e, így viszont legalább a kérdés felét meg tudom takarítani magamnak (Nevetés). Természetesen nem lehetséges. Olyan társadalom, politika rendszer, amely ideológiamentes, olyan rendszer lenne, ami nem mond semmit saját magáról, saját céljairól, nem fogalmaz meg alapelveket. Ilyenkor viszont az az alapelvem, hogy nem fogalmazok meg semmilyen alapelvet. Világos hogy ez a modern liberális államok ideológiája, amely semleges, világnézeti kérdésekben nem foglal állást, mindenkinek meghagyja a lehetőséget, hogy maga válasszon magának elveket. Ez, amit most elmondtam, viszont önmagában egy ideológia, ami egy értékválasztáson alapul. Ezzel egy ideológiát fogalmaz meg, deklarálja, mit tekint értéknek (önrendelkezés, szólásszabadság, önálló gondolkodás), feltételezi, hogy az emberek racionális érdekkalkulációra képesek. Akinek nem tetszik, ne nevezze vallásnak a liberalizmust, annyi viszont biztos, hogy ideológia. Ha még a semlegességre törekvő rendszer sem tud ideológiamentes lenni, akkor hogy tudna bármi más? Inkább azt lenn érdemes vizsgálni, hogy minden ideológiának létezik-e egy transzcendensre való hivatkozása? A demokráciának – mint Bergyajevnél láttuk – nagyon is, a nép szuverenitásába vetett hit, de mondhatnánk ugyanezt a mélyökológia Természetéről.” A Természetet”, nem látta még senki, az nem az, amit az ablakon kinézve észlelünk. Ugyanúgy, ahogy a marxizmusnál a konkrét anyagi létezők mögött ott „Az Anyag”, a mélyökológiában a konkrét természeti létezők mögött létezik „A Természet”. A rövid válaszom tehát, hogy semmilyen társadalom nem képzelhető el ideológia, értékek nélkül, és a politikai ideológiák, amiket eddig láttam, nem sokban különböznek a nagy (rossz kifejezéssel) vallásoktól. Viszont nem csupán politikai ideológiák rendelkeznek vallási hivatkozással, hanem gazdasági elméletek is. A szocializmusról már beszéltünk, talán érdemes lenne a kapitalizmus, a szabadpiac teológiai jellegével is foglalkozni. Például néhány éve jelent meg Harvey Cox The Market as God (a Piac mint Isten) című műve. „A Piac” tulajdonképpen ugyanolyan, mint amikről eddig beszéltünk, „A Piacot” nem látta még senki, nem olyasmi, ami kézzel fogható vagy látható, viszont az élet minden területén jelen van. Az egyetemen például „piacképes tudást” kell adni. Gyönyörű mantra… Na igen, de mantra, szintén egy vallási kifejezés. A piac tehát mindenütt jelen van, a kapitalista ideológia szerint mindenütt jelen is kell lennie, a Piac istenhez hasonlóan mindent tudó (the market knows best – szerk.). Ha például gazdasági válság van, az a szabadpiaci közgazdász szerint azért van, mert nem figyeltünk a „Piac szavára”, mert beleavatkoztunk. Ha hagynánk a piacot működni, minden rendben lenne. Persze ők is tudják, hogy a teljesen szabad piac is lehet rossz, de ugyanahhoz a problémához érkezünk, amit a keresztény teológia is tárgyal. A rossz dolgok is tulajdonképpen jók, csak még nem értjük, nem látjuk mi volt az értelmük. Ez a klasszikus teodíceai probléma. Ha valami a mi szempontunkból rossz, egy magasabb szempontból akkor is jó. A másik példa Philip Goodchild híres műve, a Theology of Money. A pénz nem ugyanilyen? „A Pénz” nem a papír, nem a számsor, nem a bankkártya, nem a Forint, nem a japán Jen, a Pénz valami megfoghatatlan, aminek azért van értéke, mert értéket tulajdonítunk neki, vagyis hiszünk benne. Amikor gazdasági válság van, és az emberek elvesztik a hitüket a pénz értékében, akkor a pénz tényleg értékét veszti. A közgazdaságtan fogalmai, mint az ideológiák, nincsenek empirikusan megalapozva. De ilyen a fogyasztás vallásivá válása. Ez a hedonizmus éppen a vallási gondolkodás visszaszorulása, vagyis a világ elvarázstalanodása, a weberi Entzauberung problémájára adott válasz, a világ Reentchantment-jét , újravarázsosítását, képviseli. A Jedi vallás éppen ilyen, kiderült, hogy az elvarázstalanodott világban nemcsak a politikai rendszerek, de az egyes ember sem tud létezni. Nemrég olvastam egy tanulmányt a selfie vallási szerepéről. A selfie-nek éppen az a lényege, hogy nem a valódi, köznapi magam mutatom a magam „csúnyaságában, esendőségében”, hanem azt az ideális képet amilyen szeretnék lenni valójában. Ezeket összekapcsolva emberek konkrét mitológiát építenek ki a közösségi oldalon maguk köré, de ennek a mitológiának a tárgyai nem ők, hanem egy megkonstruált absztrakt személyiség, rítusokkal. Például ma már az emberek jelentős része az alapján választ nyaralási úticélt, hogy mi az a hely, ahol jó selfie-ket lehet készíteni. Már nem az az érdekes, hogy én hova szeretnék menni, hanem mi az a hely, ahol megfelelő selfie-t készíthetek. Az egyén ilyenkor aláveti magát annak az absztrakciónak, ideának, amit önmaga kreált meg. El kell mondjam itt is, hogy nem gondolom hogy léteznek vallások. Nem arról van szó, hogy mindenről be akarom bizonyítani, hogy vallás, inkább arról, hogy valójában semmi sem az. (Itt nyilván nem arról van szó, hogy az egyes vallások, pl. kereszténység, vagy a buddhizmus nem léteznek, hanem arról hogy maga a „vallás” fogalom értelmetlen. Nem tudunk egyszerűen olyan vallásdefiníciót kreálni, ami megfelelne a vallásokról kialakított nézeteinknek. Ha pl. Azt mondjuk, hogy a vallás egyfajta cselekvési rend és metafizikai világmagyarázat, akkor a legtöbb politikai ideológiára is azt kell mondanunk, hogy vallás. Ha viszont azt mondjuk, hogy a vallás istenhiten alapul, akkor viszont a buddhizmust nem tekinthetjük vallásnak. Így a vallás fogalma tulajdonképpen nem jelöl semmit. – szerk.) Ha valamiről nem tudom megmondani, hogy X vagy Y, akkor nem az a megoldás, hogy „na jó, legyen minden X”, inkább az, hogy ne is használjuk ezt a fogalmat egyáltalán. Végszóként talán el lehet mondani a „Hogy tesz ez az egész hozzá az életemhez?” örök kérdésre: Ha tudatosítanánk, hogy a kultúránk tele van ilyen „transzcendentális” eredetű fogalmakkal, az megvilágító erejű lenne. Természetesen az ilyen típusú tudás nem olyasmi, amivel fát lehet vágni, vagy amivel a boltban lehet fizetni. Én még a transzcendentális szóval is óvatos lennék. Ha viszont ráébredünk, hogy a mai gondolkodásmódunk nem különbözik alapvetően a régiektől, akkor talán szerényebbek leszünk és nem gondoljuk állandóan, hogy minden korábbi koroknál fejlettebb, tudományosabb, haladóbb korban élünk. Amikor valaki politikai vallásokról, politikai teológiáról, világi vallásokról beszél, ennek mindig destruktív vagy (Egyszerre) dekonstruktív célja van. Kimutatjuk, hogy ezek ugyanúgy konstrukciók, mint minden más, ráadásul lényegileg hasonlók, mint korábbi gondolkodásformák…ez azért jelentős szerénységre és visszafogottságra kéne intsen bennünket. Talán szégyellhetnénk is magunkat, hogy nem tudjuk, mit csinálunk. Aki anno leült Marduk istenhez imádkozni az pontosan tudta mit csinál, Marduk istenhez imádkozik. Ellenben aki selfie-zik, még csak nem is veszi észre, hogy hasonlót csinál, mint az elmaradottnak tekintett társadalmak. Amit a dekonstrukció felületes ismerői szerintem sokszor félreértenek: csupán mivel kimutatjuk valamiről hogy történelmileg-társadalmilag kialakult fogalom, az feltétlenül levon a mindennapi értékéből? Nem. Erről beszéltem végig, én nem gondolom hibának, ha valaki Marduk istenhez imádkozik, azt különösen nem gondolom bajnak ha valaki keresztény templomba jár, hasonlóképpen semmi kifogásom, ha valaki extatikus hevületben selfie-zi magát. Én összesen arról beszéltem, hogy ilyenekre nyilvánvalóan szükség van, különben nem lenne ilyen kiírthatatlan része a kultúrának. Amikor arról beszéltem, hogy ez egyfajta leleplezés, azt úgy értettem, hogy ezeket nem értjük pontosan. Ha a modern ideológiákat, gazdasági rendszereket vagy szórakozási formákat a vallások felől is nézzük, akkor kapunk egy teljesebb képet. Talán hasonlóra gondolt Jung, amikor azt mondta „Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni.” Bizonyos szempontból igen. Nem biztos, hogy én a jungiánus fogalmakat használnám, de ha azzal kezdtem, hogy „A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom”, akkor ehhez teszi hozzá William Cavanaugh, hogy ebben Schmittnek teljesen igaza volt, feltéve ha szekularizált alatt azt érti, hogy rejtett. "Teljes tévedés a szekularizáció koráról beszélni, hiszen nem arról van szó, hogy korunk hitetlenné vált, hanem arról, hogy immár mindenben hinni tud."
0 Comments
Leave a Reply. |