Nagyinterjú Nyirkos Tamással a konzervativizmus gondolkodásáról, a fontolva haladás lehetőségéről (és lehetetlenségéről) és a filozófia elleni filozófiárólTalán érdemes azzal kezdeni, honnan származik ez a kifejezés, mikortól, kitől datáljuk? Lehet ezt pontosan tudni? Elég pontosan lehet. Ha nem a konzervativizmus szóval kezdjük, hanem a szótővel (ugye konzerválni) magyarul is azt jelenti, hogy megőrizni, megtartani valamit. Politikai terminusként először ezt a francia forradalom után használták. 1796-ban Louis de Bonald (francia ellenforradalmi emigráns) egy nagy háromkötetes művet írt A politikai és vallási hatalom elmélete címmel, ebben megpróbálja politika-filozófiai szempontból definiálni a conserver vagy conservation szavak jelentését. Konzerválni nem azt jelenti, mint valamit változatlan formában megőrizni, hanem valamit az igazi lényegének megfelelő formában megőrizni. „Egy lény konzervációja nem más, mint a természetének megfelelő állapotban való megtartása.” Ahogy ebből is kiderül, ő még a „konzervatív” és „konzervativizmus” szavakat nem használja. Persze nem véletlen, hogy ő az egyik, aki 22 évvel később (a forradalom és Napóleon után) 1818-ban barátaival (mint a híres író Chateaubriand) alapít egy a királynál is királypártibb folyóiratot, ennek lesz a címe Le Conservateur. Ennek a jelentése szó szerint konzervatív. Franciaországban a mai napig is használt szó a konzervatívokra. Tehát a konzerváció-konzervatív szavakat olyan franciák találják ki, akik ezt a forradalommal szemben használják. Azt persze már mindenki tudja, hogy amikor ezt „izmusnak” kezdik nevezni, az már Anglia. Ott alakul először konzervatív párt, ott beszélnek először konzervativizmusról, de maga a szó a franciáktól jön. Kicsit előreszaladtunk, később akartam a különböző tévhitekről beszélni, de az egyik ilyen tévhit azzal kapcsolatos, amit Bonald is cáfol, vagyis hogy a konzervatív változatlanul akarna megőrizni valamit, sőt visszahozni valamit, ami már nincs. Ez, mint láttuk, alapvető félreértés. Viszont ide köthető egy másik kérdés: Milyen különbséget lehet tenni az angolszász és kontinentális konzervativizmus között? Miben vehető ez észre? Vannak-e alapvető ellentétek? Mondjuk inkább úgy, hogy különbségek. Az ellentét feltételezné, hogy egymásra reagálnak, és egymással szemben fogalmazzák meg magukat, ez nyilván nem igaz. Kezdjük talán azzal, mi a közös bennük, azután térjünk át arra mi a különbség. Talán furcsán hangzik, de a közös alapélmény a francia forradalom, még az angolok számára is. Burke… Így van. Az angol konzervatívok ősatyjukként Edmund Burkere tekintenek vissza. Burke ugyan soha nem használta magára a konzervatív szót. Ő még 1790-ben írta meg a francia forradalomról szóló töprengéseit (Reflections on the Revolution in France), amilyen alapelveket leír, azok viszont kísértetiesen hasonlítanak a konzervatív elvekre. Érdekes módon az angolszász konzervativizmus kezdeténél valamilyen módon a francia forradalom traumája áll. Az egész konzervatív mozgalomra ez a forradalom (illetve annak veszélye) volt a legnagyobb hatással. Ez tehát közös. A francia forradalom, aminek lényege nem pusztán az újítás (ahogy mondtuk azzal önmagában senkinek nem lenne baja), hanem egy elméleti alapú újítás, amely nem a társadalom valós életéből, annak saját történelméből vezeti le a változtatást, hanem irodalmi szalonok mélyén értelmiségiek (zömmel jogászok, filozófusok, írók, zeneszerzők) által kitalált elvont elvek alapján. Az ilyesmi elutasítása közös minden konzervatívban. Ezzel függ össze, hogy az ilyen elméleti alapokon álló változás mindig gyors és pillanatszerű akar lenni, és nem tartja be a dolgok fejlődésének ritmusát. A fejlődésnek van egy ritmusa, haladhat a saját sebességével, de nem lehet siettetni, előrehozni, pláne nem lehet megkerülni vagy teljesen új utakra terelni. Ezzel függ össze az erőszak. Nem véletlen, hogy a francia forradalom olyan iszonyatos vérfürdővel járt, amivel egyetlen korábbi politikai lázadás sem. A társadalomnak van egy „tehetetlensége”, amely önkéntelenül ellenáll ennek a külső, elméleti, absztrakt változtatásnak. Ezek a közös vonások: Valamiképp a gyakorlatból, a valóságból, a történelemből, a hagyományból kell kiindulni. Egyfajta pragmatizmus? Igen. Emellett közös, hogy a fejlődésnek van egy üteme, ezt nem lehet siettetni, ennek pedig békés úton kell végbemenni. De azért ez a pragmatizmus, tehát ez a mindenfajta filozófiát elutasító gyakorlatiasság inkább az angolszász konzervativizmusra jellemző. Burke töprengéseiben elvétve találunk utalásokat politikai teológiára, metafizikai megfontolásokra, az érvei elsősorban történeti jellegűek. Amikor összehasonlítja Franciaországot Angliával, akkor Anglia esetében is mindig a „történelem nyer”. Tehát a Magna Charta, ami elsőként rögzítette a polgárok jogait egy egyébként monarchikus államban, vagy a „dicsőséges forradalom” (Glorious Revolution) amely mai napig az angol alkotmányos monarchia alapja, ezek túlnyomó részben politikai és társadalomtörténeti érvek. Ez az irányultság nem csak a 19. de nyugodtan mondanám a 21. században is döntően jellemzi az angolszász konzervativizmust. Általában ódzkodik attól, hogy a történelemnél, szokásoknál, a hagyománynál valami mélyebb filozófia megalapozást nyújtson. Úgy általában a filozófiával szemben is bizalmatlan, de van benne egy adag értelmiséggel szembeni bizalmatlanság is. Ha egyáltalán reflektálnak a kontinentálisra, azzal szembeni is vannak fenntartásaik. Ha szabad személyes élményt mondanom, a nemrégiben meghalt Roger Scruton (aki messze a legismertebb kortárs brit konzervatív filozófus volt) saját szájából hallottam, (de meg is írta ezt, amikor Magyarországon járt) hogy a kontinentális konzervatívokat némi távolságtartással „metafizikai konzervatívoknak” nevezte. Valóban a franciák is hivatkoznak ugyan a hagyományra, a létező társadalomra, a létező előítéletekre, amit ők pozitív dolognak tartanak. (Burke egyik leghíresebb mondása: „Az előítéleteinket azért szeretjük, mert előítéletek.” Önmagában az, hogy évszázadokkal ezelőtt kialakult, és józanul gondolkodó emberek tömege fenntartja, arra utal, hogy valamilyen értéket képvisel. Nem lehetséges, hogy évszázadokon keresztül emberek olyasmiben higgyenek, ami teljesen alaptalan. Nincs az a progresszív, liberális, baloldali gondolkodó, akinek ne lennének előítéletei, legfeljebb nem tud róluk, vagy nem szívesen ismeri be őket) Ezt tehát a franciák is vallják, de mivel itt főleg katolikus gondolkodókról van szó, valahogy ezeket a szokásokat, hagyományokat mindenképpen össze akarják kapcsolni a katolikus hagyománnyal. Számukra a hagyomány nem csak a hétköznapi gyakorlat és közösségszervezés, számukra ez mindig a katolikus tanítást is jelenti a maga ünnepeivel. Egy társadalom életének egyik legfontosabb sarokköve a nyilvános ünnepek és közösséget összetartó szimbólumok. Ők nem egyszerűen katolikus gondolkodók, hanem szinte mindegyikük valamilyen teológiát is mögé tesz, mintegy megmagyarázza, hogy ezek a szokások és hagyományok miért követendők (mert valamiképp az isteniből származnak). A legnagyobb különbség, hogy az angolszászhoz ez nem tartozik feltétlenül hozzá. Persze nem igaz, hogy egyáltalán nincs, tudnék olyan angolszász szerzőt mondani, aki természetesen hivatkozik ilyesmire, egyébként máshol Burkenél is előfordul. Érdekes módon a magát egyáltalán nem metafizikusnak tartó Scrutonnál is vannak fejtegetések az anglikán egyház szerepéről, de a lényeg mégis az, hogy az angolszász konzervativizmus megáll enélkül is. Az angolszászra inkább jellemző egyfajta szkepticizmus, amely elsősorban azért hivatkozik szokásra, hagyományra, előítéletekre, mert azt gondolja, hogy az egyéni emberi ész önmagában gyenge ahhoz, hogy olyan bonyolult kérdésekben, mint a társadalom élete, vagy a politikai kormányzat természete, magától, egyedül, pusztán racionális alapokról használtható belátásra jusson. Ez egy szkepticizmus az egyéni emberi észhasználattal szemben. Ez a döntő vonása az angolszász konzervativizmusnak, nem az hogy valaki hívő vagy nem, anglikán vagy katolikus (akár ateista is lehet), mert az alapja egyfajta rációval szembeni szkepszis, amely megvan a franciáknál is, csak náluk ehhez mindig társul egyfajta teológia is. Tehát ezek nem szigorú elválasztó vonalak. Természetesen nem. Itt eljutunk egy kérdéshez, ami talán inkább a konzervativizmus ismerőit foglalkoztatja. A 19. század politikatörténete tele van konzervatív-liberális kormányokkal, mondhatnám akár az Osztrák-Magyar Monarchiát is. Idővel viszont a konzervativizmus és liberalizmus nagyon élesen elválnak. Hogyan történt ez a változás, mi okozta ezt és mikor történt meg mindez? Nagyon jó kérdés, amire nyilván nagyon nehéz pontosan válaszolni. A felvezetés olyan szinten igaz, hogy ha megint visszaugrunk a legelejére, akkor pl. Edmund Burke az akkor létező pártok közül a (modern szóval élve) liberális párt tagja volt. Ő nem Tory volt, hanem Whig, tehát liberális! Ő a francia forradalommal azért fordult szembe, mert a forradalomban a szabadságra veszélyes mozgalmat és filozófiát látott. Ebben osztozott nagyon sok korabeli francia konzervatív is. Az első olyan művet, aminek a címében az „ellenforradalom” szerepelt Montlosier írta 1791-ben „Egy ellenforradalom szükségességéről” (De la necessité d’une contre-révolution) címmel. Ebben végig a szabadság (egy helyen azt írja, az egyéni szabadság) konzerválásáról ír. Nem volt tehát nehéz egyszerre konzervatívnak és liberálisnak lenni, mert a forradalomban olyasmit láttak, ami mindkettőt fenyegeti. Fenyegeti az egyéni és kollektív szabadságjogokat (egy társadalmi rétegnek, osztálynak, foglalkozási csoportnak, közösségnek a jogait). A francai forradalom lényege a központosítás. Ha már konzervatív liberálisok, ezt később Tocqueville írta meg „A régi rend és a forradalom” (L'ancien régime et la revolution) című művében. A francia forradalmat teljesen félreértjük, az nem a központi hatalom lerombolása, hanem a központi hatalom végletekig való megerősítése volt. Tehát a 18.-19-sz fordulóján teljesen természetes volt, hogy valaki a forradalom központosító tendenciáival szemben a szabadságot, újító szellemével szemben a hagyományt védi. Léteztek hagyományos szabadságjogok, nem az Emberi jogok nyilatkozata találta fel a jogokat. Egy új fogalmat, az univerzális emberi jogok fogalmát találta fel, de jogok, szabadságok, privilégiumok tömege létezett a középkortól is. Ilyen szempontból Burkere is lehetne mondani, hogy egyszerre volt liberális és konzervatív. Ahogy említettem, a franciák közül Alexis de Tocqueville erre egy tökéletes példa, aki az amerikai demokráciáról mai napig a leghíresebb könyvet írta (mint francia megfigyelő amerikában). Őt konzervatív szerzők konzervatívként, liberális szerzők liberálisként veszik be a kánonba, az igazság természetesen középen van. Maga Tocqueville a progresszióval, az ilyenfajta univerzalizmussal szemben nagyon konzervatív nézeteket képviselt, ugyanakkor ezt a konzervativizmust Amerikában abszolút biztosítottnak látta. Az egyéni szabadságjogok érvényesülnek, szólás- gyülekezés- sőt vallásszabadság (aminek Tocqueville katolikus létére támogatója volt), civil társadalom öntevékenysége, társadalmi sokféleség. Ilyen értelemben abszolút liberális volt, ugyanakkor morális értelemben mindig is konzervatív maradt. Hozzátette, hogy ez azért működik, mert az Amerikában működő hagyományos családi szerepeket nem vitatja senki, és az állam sem akarja átalakítani őket. A család teljes egészében a privátszférára tartozik, éppen ezért képes a hagyományokat őrizni. Manapság Tocqueville pont ilyen írásai kevésbé népszerűek bizonyos körökben, azt kell mondani, ilyen kérdésekben Tocqueville szélsőségesen konzervatív. Szerinte az amerikai asszonyok legnagyobb erénye a család és az otthon, tehát hogy nem lépnek be a közéletbe, hanem a család stabil hátterét adják. Ez tehát a 19.sz. közepéig egyáltalán nem jelent ellentmondást, hogy ez pontosan mikor bomlik fel azt nehéz lenne megmondani. Évtizedes pontossággal esetleg? Nem… ez egy folyamat. Egy angolszász konzervatív sok tekintetben ma is liberális. Például a tulajdon szabadsága, a szabad vállalkozás, hogy az egyéni gazdasági tevékenységekbe ne szóljon bele az állam… ezek liberális gondolatok. A társadalmi igazságosság nagyon szép dolog, de nem az állam dolga, hogy ami egyenlőtlenül alakul, azt ő kiegyenlítse. Ez egy liberális gondolat, amit az államokban jellegzetesen a republikánusok, az Egyesült Királyságban pedig a toryk képviselnek. A vállalkozás és tulajdon szabadsága, valamint az újraelosztás ellenzése (amit ők mindig progresszivista ármánynak tartanak). Hasonlóképpen, például hogy az állam megáll a hálószoba küszöbénél egy réges-régi liberális elv. Manapság látjuk, hogy a nyugati társadalmak nem erről szólnak, hanem éppenséggel a legégetőbb problémájuk, hogy hogyan lehet az emberek magánéleti, érzelmi, sőt szexuális életét igazságosan berendezni. Ezzel szemben ma a legtöbb konzervatív jellegzetesen liberális álláspontot képvisel. Szólásszabadság esetében Amerikában már teljesen megfordult a helyzet, tehát természetes, hogy a konzervatívok azok, akik a szabadságra hivatkoznak. Tehát a lényeg, hogy az angolszász konzervativizmus ma is a liberalizmus rengeteg elemét tartalmazza. Ha azt kérdezzük, hogy a kettő mikor vált el, arra a válaszom: amikor a liberalizmus megszűnt klasszikusnak lenni. Ez inkább a 19.sz. második fele, de nem lehet konkrét eseményhez, dátumhoz kötni. A szabadelvű pártok politikája a 19-20.században a szabadság elve mellett egyre inkább felvette az egyenlőség baloldali elveit is. Onnantól kezdve viszont világos, hogy a liberalizmus tolódik a baloldallal, szocialistákkal, szociáldemokratákkal azonosított elvek felé. Őszintén szólva, klasszikus liberális pártot én nem is nagyon tudnék mondani. Az én benyomásom, hogy nem a konzervativizmus változott meg, inkább azt látom, hogy a liberalizmus értelmezése tágult annyira, hogy az egyenlőség és a társadalmi igazságosság baloldali elveivel egészült ki. Innentől kezdve értelemszerűen szembe kellet kerülnie a liberális konzervatívokkal is. Fontosnak gondolom tudatosítani, hogy a liberalizmus és konzervativizmus mai ellentéte nem egy örök, antagonisztikus ellentét. Egy másik fontos kérdés, amivel gyakran találkozom: Miért véd a konzervativizmus olyan társadalmi értékeket, amik ellen korábban küzdött? Miért van például az, hogy ma a kontinentális konzervativizmus a férfi és nő metafizikai léte mellett érvel, miközben korábban nem feltétlen volt a nőjogok támogatója? A konzervativizmusnak ( a nevében is benne van), van egy nagyon kellemetlen előfeltétele, amiből nem tud kilépni. Akárhogy is értjük a konzerválást, neki valahogy a létező, hagyományból kell kiindulni. A forradalom után, mikor a hagyománnyal való szakítás még friss volt, lehetett úgy érvelni hogy „ hát pár évre (26 évre) megszakadt a hagyomány folytonossága, de hát most visszaáll a folytonosság.” Csakhogy nem ez történt. A francia forradalom által megkezdett úton rajta maradtunk, mai napig rajta is vagyunk. Ilyenkor mit tud tenni a konzervatív? Elvégre ő mindig azt mondja, hogy amit kellő számú ember kellően sokáig szokásszerűen gyakorol, az valami normalitást fejez ki. Ha a hagyományra hivatkozik, nem tudja megmondani, miért utasítja el pl. a százéves hagyományt, és miért csak a száz évnél régebbit fogadja el. Ha a konzervativizmus hű akar lenni a kiindulópontjához, hogy a történelmet útmutatóként használja, akkor az elmúlt száz év történelmét is muszáj útmutatóként használni. Tehát ha látható egy férfi-női kiegyenlítődési folyamat, akkor előbb utóbb ezt a saját felfogásába önkéntelenül is bele fogja építeni. Ahogy mondtuk, a konzervativizmus nem akar egy valaha régen fennállót erőnek erejével visszahozni, hanem olyasmit, ami a maga organikus természetében kifejlődik, akar megőrizni. Ha valami már elég régi folyamat és elég tartósnak látszik, akkor a konzervatív logikusan csak azt mondhatja, hogy „hát akkor most már ezt kell védeni”. A történelemre való hivatkozásnak ez a „rákfenéje”, ha ténylegesen nem akarunk absztrakt filozófiai elvekből kiindulni, akkor viszont el kell fogadnunk ami a történelemben zajlik, és ha elég tartósan fennmarad valami, akkor azt is kénytelenek vagyunk elfogadni. A férfi-nő egyenlőség olyasmi, ami azért nem a 19. században kezdődött, a női egyenjogúság sem akkor indult, amikor Új-Zélandon 1893-ban megkapták a választójogot, hanem már a középkorban. (Új-Zéland volt az első ország, amely törvénybe foglalta a női állampolgárok szavazati jogát 1895-ben, de a legtöbb állam csak a 20. század első vagy második felében hozott hasonló intézkedést, / Magyarországon a Tanácsköztársaság hozta az első ilyen törvényt / de híres ellenpélda Svájc, ahol a szövetségi választásokon nők először 1971-ben voksolhattak. A szerk.) A kereszténység például az ókori görögséghez vagy rómaiakhoz képest már sokkal inkább kezelte egyenlőként a nőket. Tudom, hogy nem ez él a köztudatban a kereszténységről, de mindent az előző korhoz kell viszonyítatni, ne a maival vessük össze. Azt például, hogy nők örökölhetnek, lehetnek önálló tulajdonosok, az egyháznak kellett keresztülvernie egyes germán törzsek hagyományos szokásjogával szemben. Voltak már női írók, mint Christine de Pisan, nem is beszélve női rendfőnökökről, akik európai tekintélynek örvendtek. Ez is egy hagyomány, ha egészen a mélyéig leásunk ráadásul egy sokszáz éves hagyomány. (Christine de Pisan /Christina da Pizzano/ 14-15.századi velencei író, az egyik első francia középkori írónő, aki a nemiség témáját női szemszögből írta le. Több műve is megjelent a szexualitásról illetve arról, hogyan lehet nőként jó keresztény életet folytatni. Az egyik leghíresebb feminista gondolkodó, Simone de Beauvoir is elismerően nyilatkozott róla. A szerk.) A nagyobb dilemma az, amikor egyes országok konzervatív pártjai például már az azonos neműek házasságát is elfogadják. Ezt már kicsit nehezebb megindokolni, de a gyökere akkor is ez: ha már egyszer valami elkezdődött és egy ideje tart, akkor a konzervatív egy idő után kénytelen azt mondani „ na jó, akkor most már ez az új hagyomány”. Ezt ugye G.K. Chesterton nagy angol író észlelte, már a 20-30as években ő is gúnyolódik azon, hogy a progresszívek feladata ostobaságokat elkövetni, a konzervatívok dolga pedig hogy gondoskodjanak az ostobaságok fenntartásáról. A progresszív tehát romba dönt minket, de abban a pillanatban, hogy a progresszív valamit lerombolt, a konzervatív már ezeket a romokat őrzi a legnagyobb tisztelettel. (Eredetiben: „The whole modern world has divided itself into Conservatives and Progressives. The business of Progressives is to go on making mistakes. The business of Conservatives is to prevent mistakes from being corrected. … Thus we have two great types -- the advanced person who rushes us into ruin, and the retrospective person who admires the ruins.” A szerk.) Ő maga is keresztény gondolkodóként azt mondja: Ha nincsenek általánosan lefektetett elveink, hanem mindig csak a történelmi hagyományra hivatkozunk, akkor előbb-utóbb kénytelenek leszünk mindent, amit a történelmi változás magával hoz, saját hagyományunk részeként védelmezni. Ez azért is különösen érdekes, mert pl. a homoszexualitás kapcsán gyakran hallani az antik görögöket, mint példa. Csak elfelejtjük, hogy például a platóni Lakomában a férfiszerelem azért olyan csodálatos, mert magasabb rendű, mint a férfi-nő szerelem, itt tehát a nőnek egyfajta leértékelése a férfiszerelem alapja. Pontosan. Ebben az esetben nagyon nehéz lenne egy kontinuus hagyományt feltételezni. A régi görögöknél ténylegesen létező fiúszerelem eleve nem olyan volt, mint a mostani, például azonos korú férfiak között gyakorlatilag elképzelhetetlen volt. Annak a táptalaja a nők alávetettsége volt, pontosan azért kellett megengedni a férfiak közötti szerelmet, mert a nőket alacsonyabb rendűnek tekintették. Remélem, senki nem ezt akarja visszahozni. Ha valaki egy magával egyenrangú szellemi társat is akart, arra az athéni férfi legtöbbször nem tartotta alkalmasnak az athéni nőt. Ez nem tartozik szorosan a konzervativizmushoz, de itt valóban nem látni egy történeti hagyományt. De azt például mondhatjuk, hogy az egyenlősödésnek (a középkor óta) van egy hagyománya. Ekkor jogosan kérdezheti bárki, hogy ennek a tendenciának nem lehet része nemcsak a férfiak és nők, hanem bármilyen nemi identitású vagy orientációjú emberek egyenlősége? Milyen logika az, ami az egyik esetben kötelezővé teszi a haladást, a másik esetben elveti az egyenlőséget? Nagyon nehéz ebből kilépni. Majdnem azt mondtam, minden okos ember a 19.században élt /nevetés/ de Tocqueville írja ezt ragyogóan le. Ő demokrácián soha nem is politikai rendszert, hanem társadalmi rendszert ért, amelynek alapja a feltételek egyenlősége. Szerinte a szabadság 500 éve kapta az első lökést, vonjuk ki..tehát szerinte a 14.század óta tart ez a folyamat a nyugati világban. Ezt a fejlődést úgy írja le, mint az isteni gondviselés művét. Ha fölnézek az égre, és azt látom, hogy a bolygók szabályos pályán keringenek, ebből joggal következtethetek isten létezésére, az isteni ujjra, amely megrajzolta a pályájukat. Ha pedig az emberi társadalomban azt látom, hogy minden az egyenlősödés felé halad, akkor ez önmagában elegendő ahhoz, hogy ebben az isteni gondviselés (providentia) kezét lássam. Ha egyszer létezik egy évszázados egyenlősödési folyamat, nem lehet azt egy adott pillanatban megállítani. De ha továbbmegyünk az emberi jogoktól az állati jogokig, felmerül a kérdés, milyen alapon különböztetjük meg az embert az állattól ha nem lehet a férfit a nőtől, vagy az egyik (nem szeretem ezt a szót) fajt a másiktól? Talán itt a „species” szót keressük. Igen, de ha tilos a szexizmus (nagyon helyesen) és tilos a rasszizmus (nagyon helyesen) akkor mi alapján mondom azt, hogy a „fajizmus” (speciesism, vagyis hogy az ember magasabb rendű) elfogadható? Szóval nagyon nehéz azt mondani, hogy eddig volt egy évszázados egyenlősítési folyamat, de itt most megállunk. Nem állom meg hogy ne legyen egy kis kiszólás a posztmodernre… Jó../nevetés/ A Derrida-féle logocentrizmus – fallogocentrizmus – carnofallogocentrizmus vonal ennek az egyenlősödési iránynak a folytatása. Intermezzo vége /nevetés/ Létezik ez az interneten is terjedő Descartes-i koordinátarendszer, bal-jobb autoriter-liberális tengelyekkel. A konzervativizmust el lehet-e helyezni egyértelműen a jobb oldalon? Mégiscsak vissza kell térnünk az előző, legbonyolultabb kérdésre. „A konzervativizmust” nem lehet elhelyezni, mert ahány konzervatív párt, annyi féle konzervativizmus. Nem csak arról van szó, hogy angolszászok és kontinentálisok, hanem országonként, sőt egyes országokon belül is különböző mozgalmak máshogy értelmezik, hogy mi a konzervatív. (Egy példával élve: a magyar kormánypárt, a Heti Válasz/Válaszonline, és az Eötvös-Csoport, ez egy országon belül máris háromféle konzervativizmus, de hosszan lehetne folytatni a felsorolást. A szerk.) Ha arról beszélünk, milyen volt a konzervativizmus eredeti 19. századi formája, azt egyértelműen el lehet helyezni a jobb oldalon. A jobb-bal megkülönböztetés eredetije nagyon leegyszerűsítve két dolog. Az egyik a progresszió vs. hagyományhoz, fennállóhoz való kötődés (nem változatlan fenntartás… kötődés!), a másik az egyenlőséggel szemben a hierarchikus szemlélet. A jobb például a gazdagok és szegények létezését szükségesnek, a társadalom hierarchikusságát természetesnek, az egyenlősítést pedig mesterségesnek tartja. A klasszikus konzervativizmus tehát nagyjából pontosan beleillik a jobboldaliba. De ahogy mondtam, manapság nagyon sok magát konzervatívnak nevező párt, politikus alkalmazkodik a világ változásaihoz, mondjuk, amikor az egyenlőség sok aspektusát elfogadja. Ma már egy konzervatív nem fog azzal kiállni nyíltan, hogy ő hierarchia párti. Persze léteznek monarchista konzervatívok, de az igazán befolyásos konzervatív pártok nem monarchisták( pedig az lenne az eredeti álláspontjuk), hanem demokraták lesznek. Ez már egy engedmény az egyenlőség felé. Ugyanígy amikor a társadalmi igazságosság és különböző csoportok egyenlősége kérdéseket már a hagyomány részeként kezeli, akkor azt kell mondani, hogy a konzervativizmus is „balra megy”. Koordináta rendszerekben nem szeretném elhelyezni, csak egy-egy nagyon tipikus mozgalmat, személyt, csoportot lehetne egyértelműen valahova besorolni. Mivel a történelem is az egyenlőség és a társadalmi igazságosság irányába halad, ezért a konzervativizmus is törvényszerűen „jobbról balra halad” ha súlypontokról beszélünk. Ha jól értem az lenne a különbség egyes konzervatív irányok között, hogy „hát jó, ami a történeti fejlődésből következik, azt elfogadjuk” de nézetkülönbségek vannak abban, hogy „ez már következik-e a történeti fejlődésből vagy még nem”? Itt van minden konzervatív világlátásnak a paradoxona. Mert mit mond a konzervatív? Valaminek a létezését egy dolog igazolja, a hagyomány, vagyis hogy sok ember sok ideje így csinálja és gondolja. De ha meg kell indokolnunk, hogy miért igazolja a hagyomány, vagy melyik hagyomány igazolja, vagy ez most a „jó” hagyomány-e, abban a pillanatban a hagyományt kell legitimálni. Magyarán a hagyomány abban a pillanatban elveszti a legitimációs erejét, mert ő maga is legitimációra szorul, tehát meg kell magyaráznunk melyik hagyomány a legitim és miért az. Ebben a pillanatban már nem hagyományos legitimációról beszélünk, hanem ideológiai alapúról. Ahogy a konzervativizmus ideológiává válik, el akarja választani a „helyes” hagyományt a „helytelen” hagyománytól, egyáltalán meg akarja mondani, miért érdemes a hagyományra támaszkodni, abban a pillanatban már legitimálja a hagyományt. Vagyis nem a hagyomány legitimálja a konzervatív politikát, hanem a hagyományt is legitimáló előzetes ideológia. Ebben a pillanatban egy nagyon zavaros és ellentmondásos helyzetbe keveredik a konzervatív. Ha felmerül a kérdés, hogy „mai rohanó világunkban” (hogy ilyen elcsépelt közhellyel éljek) mik azok az értékek, amiket konzerválni lehet, arra minden konzervatív mást fog mondani. De tipikusan mik azok az értékek, amiket a mai konzervatívok ilyennek tartanak? Hát.. általánosságban nem lehet megmondani, mert nincsenek olyanok hogy „A mai konzervatívok”. Ha egy kelet-európai konzervatívval beszél, az tudjuk mit fog mondani ugye? Igen... Körülbelül az „Isten-Haza-Család” több mint 70 éves kisgazda szlogen lesz ez. Tehát olyasmik, mint a nemzeti önállóság, a hagyományos család (egyáltalán A család), és egy kontinentális valamiképpen ezt a vallási alapot is oda fogja tenni. De ugye ez már nem lesz feltétlenül igaz egy angolszászra. Egy angol, amerikai vagy más nyugati konzervatív sok esetben már teljesen túllépett a hagyományos családmodellen, amit a kelet-európai konzervatív még érintetlennek tart. Talán ha egyre kéne redukálni, akkor az Isten már eleve nem igaz (tudnánk olyanokat mondani, mint John Kékes, de Nisbet is írt olyanokat, hogy le kell választani a konzervativizmust állítólagos vallási alapjairól), a családról ugye volt szó, de egyvalamitől nem tudnak elszakadni, ez pedig a haza. A szuverén államok partikuláris hagyománya, önrendelkezése, talán ettől tud egy konzervatív legkevésbé eltekinteni. Általánosságban igaz, hogy az olyan fajta univerzalizmust, ami egy progresszív, liberális vagy baloldali számára egyértelmű, a konzervatív gyanakvással szemléli. Világos hogy Angliában nem a Munkáspárt fog Brexitet kezdeményezni. Ma már tudjuk, hogy a konzervatívok sem mind akarták azt a Brexitet, sőt volt egy ilyen nézet, hogy hátha pont úgy lehet elkerülni, ha egy népszavazás elutasítja. /nevetés/ Tehát, hogy valaki a hagyomány melyik részét fogadja el és melyiket nem, azt én őszintén szólva rendkívül zavarosnak és problematikusnak látom. Hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, én a mai modern vagy posztmodern konzervativizmust egyáltalán nem látom egy koherens rendszernek. Nem is lehet az, ha eleve abból indul ki, hogy a saját hagyománya alapján alkotja meg a maga nem szigorú filozófiáját, akkor elkerülhetetlen, hogy ebbe nagyon sok minden beletartozzon. A konzervativizmus soha nem is törekedett arra, hogy logikai értelemben koherens rendszer legyen, a konzervativizmusnak nincs Marxa, és nem is lehet, mert pontosan az ilyesmi ellen fogalmazza meg magát. A 18-19. század fordulóján valamennyire volt egy közmegegyezés arról, mi a nyugati hagyomány. Akik támadták, pontosan tudták mit támadnak, akik védték tudni vélték mit védenek. /nevetés/ (Gondoljunk bele, hányféle marxista és nem marxista szocializmus létezik, amik ütik egymást. Ha egy egységre törekvő ideológia is ennyire zavaros és sokrétű, akkor mit várunk attól, ami még csak nem is törekszik egységesnek lenni? A szerk.) Mára annyira összezavarodott a hagyomány fogalma, hogy szerintem törvényszerűen nincs és nem is lehet semmilyen konzervatív ideológia. Nem véletlen hogy a klasszikus konzervatív pártok nem játszanak meghatározó szerepet a világban, olyanok, mint a 19.sz. közepén voltak, pedig már nincsenek is. Ez azzal függne össze, hogy a konzervativizmus törvényszerűen nem tud egységes lenni.. Nem is akar tulajdonképpen… …tehát nem célja hogy egységes legyen, és valahol ezzel szalasztja el azt a politikai lehetőséget vagy kényszert, amit az egységesség adna. Ez annak a paradoxonnak a megfogalmazása, amire ma már többször utaltam. Szerintem az egész konzervativizmus egy paradox dolog.
(Ideológiákról ugyanis többé-kevésbé a francia forradalomtól kezdve beszélhetünk, a klasszikus konzervativizmusnak tehát természetes ellenfele mindenfajta ideológia. A szerk.) Az ideológia szó maga is a 18. században keletkezett Franciaországban, Destutt de Tracy használta talán először ebben az értelmében. Ha az ember olvassa a klasszikusokat, mindegyikük közli, hogy ő nem ideológus, nem filozófus ... közben dehogynem. Éppenséggel ezek után hosszasan cáfolják a filozófusok nézeteit, és hát a filozófusok nézeteinek cáfolata maga is filozófia. /nevetés/ Ez tehát egy performatív ellentmondás Pontosan erről van szó. Folyamatos paradoxonok hálójában vergődik a konzervativizmus, ezért nagyon nehéz megragadni, behatárolni. Ezért nem tud sikeres lenni, mert ahhoz hogy sikeres legyen, valamennyit el kell fogadnia a leggyűlöltebb ellenségei elveiből és módszereiből. (Performatív ellentmondásnak azt az érvelési hibát nevezzük, amikor valaki egy érvelési mód ellen ugyanannak az érvelési módnak az eszközeit használja fel. Természetesen nem tudom igazolni valamiről, hogy rossz, ha éppen azt a dolgot használom annak kimatatására, hogy az a dolog rossz. A szerk.) * Ha valaki konzervatív szerzők műveivel szeretne megismerkedni, leginkább Roger Scruton, John Kékes és Robert A. Nisbet műveivel érdemes kezdeni, persze a legátfogóbb és legcizelláltabb művek a klasszikusok termékei (René de Chateaubriand, Joseph du Maistre, Edmund Burke, Benjamin Disraeli). Ezek jelentős része elérhető magyarul is, a hardcore érdeklődőknek viszont a Kontler féle Konzervativizmus szöveggyűjteményt tudnánk jó szívvel ajánlani. (Bevezető irodalomnak leginkább talán Scruton alkalmas, akit pedig az angolszász konzervativizmus jelene érdekel Alasdair McIntyre és Michael Oakeshott írásait javaslom. A szerk.)
0 Comments
|